Azt kérdezitek tőlem: „Hogyan lehetnek olyan szerencsétlenek, hogy nem vágynak Krisztus jelenlétére maguk között?” Igen, mi magunk vagyunk azok, akik egymással harcolunk.
Valaki talán ironikusan rávághatja: „Mit beszélsz? Nem látod, hogy egy fedél alatt, ugyanabban a templomban vagyunk, közösen imádkozunk? Milyen megosztottságot látsz közöttünk?”
Itt semmilyet, de amikor összejövetelünk véget ér, kritizáljuk egymást, óvakodunk és félünk egymástól, a szomszédunkkal suttogunk, és ha látjuk, hogy közeledik egy harmadik, gyorsan elhallgatunk és témát váltunk.
Azt mondjátok erre: „Mindezt nem azért tesszük, hogy megbántsunk másokat, hanem hogy megvédjük magunkat.” Pont ez az, ami fájdalommal tölt el engem: testvérek között élünk, s mégis szükségét érezzük, hogy őrködjünk, hogy ne érjenek sérelmek, és megannyi óvintézkedést hozunk.
Azt mondhatnád erre: „De engem megbántottak.” Ha testvéred igazságtalan volt veled szemben, imádkozz Istenhez, hogy legyen hozzá irgalmas. A te testvéred, tagja a te testednek, ugyanahhoz az asztalhoz hivatalos, amelyikhez te.
Aranyszájú Szent János: 8. homília a Római levélhez
Gondolkodtató melankólia 
Vélemény, hozzászólás?