Gondolkodtató melankólia

Isten azért adta nekünk az Igéjét, hogy ismerjük meg azt, amink már megvan, — az örök életet — azután járjunk a világosságában.

március 14, 2010 havi archívum

LEVÉL A HÉBEREKHEZ 6. Fejezet

1. Azért hagyjuk el a Krisztusról szóló kezdetleges beszédet, törekedjünk a végcélbajutásra, nehogy újra lerakjuk az alapját a holt tettekből való gondolatmód megváltozásnak és az Istenre épült hithűségnek,
2. a bemerítettségeknek, a kézrátételeknek, a halottak feltámadásának és a korszakra szóló (aioni) ítéletnek tanítását
3. ezt meg is tesszük, ha megengedi az Isten,
4. mert lehetetlen, akik egyszer fényt nyertek, és megízlelték az égi ajándékot és részesei lettek a Szent Szellemnek,
5. és megízlelték Isten eszményi beszédét és a jövendő korszak (aion) hatóerőit.
6. és elesnek, hogy ismét megújuljanak gondolkozásmód megváltozásra, mert újra keresztre feszítik önma-guknak Isten Fiát és kipellengérezik.
7. mert a föld, amely beissza a rá hulló gyakori esőt, hasznos termést hoz azoknak, akik művelik és áldást nyernek (kapnak) az Istentől,
8. de amelyik tövist és bogáncsot terem, a vizsgát nem állja ki, átokhoz van közel, amelynek vége az, hogy megégetik.
9. De rólatok szeretteim jobbról vagyunk meggyőződve, akik az üdvösség birtokában vagytok – ha így szó-lunk is,
10. mert nem igazságtalan az Isten, hogy megfelejtkezzék a ti munkátokról, és a szeretetről, amelyet mutatta-tok neve iránt, amikor a szenteknek szolgáltatok és szolgáltok.
11. Kívánjuk pedig, hogy mindegyiktek ugyanazt a buzgóságot tanúsítsa a reménységnek teljes bizonyossá-ga iránt mindvégig,
12. hogy ne legyetek nehézkesek, hanem utánzói azoknak, akik hithűségen és hosszútűrésen át részesednek az ígéretekben,
13. mert amikor Ábrahámnak ígéretet tett az Isten, mivelhogy semmi nagyobbra nem esküdhetett, önmagára esküdött meg,
14. ezt mondta: megáldva megáldalak téged, és megsokasítva megsokasítalak téged,
15. és így hosszútűréssel megkapta az ígéretet,
16. mert az emberek nagyobbra esküsznek és minden ellentmondáson túl megerősítésül szolgál az eskü,
17. ezért az Isten mivel különös mértékben akarta megmutatni az ígéret sorsélvezőinek szándéka megváltoz-hatatlanságát, esküvel vállalt kezességet,
18. így két változhatatlan dolog által – amelyben lehetetlen, hogy Isten hazudjék – erős buzdítást kaptunk mi, akik abban találtunk menedéket, hogy megragadjuk az előttünk fekvő reménységet,
19. ezt a lelkünk bizt(onság)os és szilárd horgonyának tartjuk, amely a függöny mögé ér,
20. ahová előfutárként ment be érettünk Jézus, aki Melkisédek rendje szerint főpap lett a korszakra (aionba).

LEVÉL A HÉBEREKHEZ 5. Fejezet

1. mert minden főpapot emberek közül vesznek és emberekért rendelnek az Isten előtti szolgálatra, (azért) hogy áldozati ajándékot és (véres) áldozatot mutasson be a vétkekért,
2. aki megértő tud lenni a tudatlanok és a tévelygők iránt, mivelhogy ő is körül van véve gyöngeséggel,
3. ezért köteles amint a népért, önmagáért is áldozatot bemutatni a vétkekért
4. és senki sem veheti magának ezt a tisztséget, csak akit Isten hív el, mint Áront is.
5. így Krisztus sem önmaga dicsőítette meg magát azzal, hogy főpappá lett, hanem az. Aki így szólt hozzá: Fiam vagy te, én ma nemzettelek téged,
6. ahogy máshol mondja: Te korszakokra szóló (aioni) pap vagy Melkisédek rendje szerint,
7. aki (hús)testének napjaiban könyörgéseit és esdekléseit erős kiáltással és könnyek között ahhoz vitte, aki képes volt megmenteni a halálból, és meghallgatást nyert istenfélelméért,
8. ámbár Ő a Fiú, megtanulta azokból, amiket szenvedett, az engedelmességet,
9. és végcélba jutott, korszakra szóló üdvösség szerzője lett mindazoknak, akik ráhallgatnak.
10. Isten főpappá nevezte ki a Melkisédek rendje szerint.
11. Róla sok mondanivalónk van nekünk, amit nehéz megmagyarázni, mert nehézkesek lettetek a hallásban,
12. mert bár ez idő szerint már tanítóknak kellene lennetek, ismét arra van szükségetek, hogy valaki tanítson titeket az Isten beszédeinek kezdetleges alapszabályaira és olyanokká lettetek, akiknek tej szükséges, nem kemény eledel,
13. mert mindaz, aki tejen él, járatlan az igazság(osság) szavában, mert kiskorú,
14. a célbajutottaknak pedig a kemény eledel való, akiknek érzékszervei a gyakorlat által kifejlődtek az esz-ményi és a rossz megkülönböztetésére.

LEVÉL A HÉBEREKHEZ 4. Fejezet

1. Féljünk tehát, hogy bár hátra van az ő nyugalmába való bemenetel ígérete, netán valaki azt higgye közü-letek, hogy ő kimaradt,
2. mert mi is vettük az örömüzenetet, mint azok, de azoknak nem használt a hallott szó, mert nem vegyítet-ték hittel azok, akik hallgatták.
3. mert mi bemegyünk a nyugodalomba, akik hívek lettünk, úgy, amint kijelentette: amint megesküdtem haragomban, hogy nem mennek be a nyugalmamba, noha az ő munkái a világ (alapjainak) levetése óta megtörténtek,
4. mert így szólt valahol a hetedik napról: és megszűnt az Isten a hetedik napon minden munkájából,
5. itt meg ismét: nem fognak bemenni az én nyugalmamba,
6. mivel tehát még hátra van, hogy némelyek bemenjenek abba, de akikhez először szólt az örömüzenet, azok nem mentek be hitetlenségük miatt,
7. ismét meghatároz egy napot, (egy) „mát”, mint Dávidnál mondja annyi idő után, amit már az előbb mondtunk: ma, ha az ő hangját halljátok, nehogy megkeményítsétek szíveiteket,
8. mert ha Józsué nyugalomhoz juttatta volna őket, nem szólt volna ezek után egy másik napról,
9. tehát megmarad egy szombatnapi nyugalom az Isten népe számára,
10. mert aki bement az ő nyugalmába, maga is megnyugodott az ő munkáitól, mint Isten is a magáéitól.
11. Igyekezzünk tehát bemenni abba a nyugalomba, nehogy valaki az engedetlenség ugyanabba a példájába essék,
12. mert élő (eleven) az Isten szava és hatékony, és élesebb minden kétélű harcikardnál és behatol a lélek és szellem, ízületek és velők részekre osztásáig és megítéli a szív gondolatait és indulatait,
13. és nincs oly teremtmény, amely láthatatlan (rejtett) lenne előtte, sőt minden mez(í)telen és csupasz annak szemei előtt, aki felé számadással tartozunk,
14. van tehát nagy főpapunk, aki áthatolt az egeken, Jézus, az Isten Fia, ragaszkodjunk a hitvalláshoz,
15. mert nem olyan főpapunk van, aki (esetleg) nem képes együttérezni a mi gyöngeségeinkkel, hanem pró-bára lett téve mindenben, hozzánk hasonlóan, de vétek nélkül.
16. Jöjjünk tehát bátorsággal a kegyelem trónjához (azért), hogy irgalmat kapjunk és kegyelmet találjunk alkalmas időpontban jövő segítségre.

2010. március 14. C év, Nagyböjt, 4. vasárnap A nap liturgikus színe: lila

Elveszni, elmenni az atyai házból könnyű. Visszatalálni már sokkal nehezebb. De otthon maradva is el lehet veszni, és ezt sokszor milyen nehéz észrevenni. Hogy vagyok az atyai házban? Görcsösen, mogorván szolgálva, vagy örömmel élve az Atya közelében?

Az ember elfuthat Istentől, rejtőzhet előle, mint Ádám próbált a paradicsomban. Megkísérelheti, hogy mellőzze Istent életében, nélküle boldoguljon. De Isten nem tudja feledni azt a lelket, akire egyszer rátekintett, — s mindegyikünkre rátekintett, — úgy nem tudja, ahogy az anya sem feledheti gyermekét. Jézus kibékít Istennel minket. Ő a szeretett Fiú, és szeretett fiúvá békíthet minket. “Ebben áll a szeretet: nem mintha mi szerettük volna Istent, hanem Ő előbb szeretett, és elküldötte az Ő Fiát engesztelésül bűneinkért.” (1Jn 4,10)

SZENTMISEKOMMENTÁR

Igeliturgia:

* Olvasmány: Jozs 5, 9a.10-12 Izrael népe bevonult az ígéret földjére.
* Szentlecke: 2Kor 5, 17-21 Krisztus nevében kérünk, engesztelődjetek ki Istennel!
* Evangélium: Lk 15, 1-3.11-32 Fölkelek és atyámhoz megyek!

Hívek imája:
pap: Élő hittel szeretnénk készülni Húsvét ünnepére. Kérjük ehhez mennyei Atyánk segítő kegyelmét!

1. Segítsd Egyházadat, hogy bűnbánatra hívó, megbocsátó szavadat mindig érthetően tudja közvetíteni a világban, hallgass meg Urunk!
2. Éltetsd bennünk atyai házadnak emlékeit, élményeit, hogy ezáltal mindig közel maradhassunk hozzád, hallgass meg Urunk!
3. Segíts, hogy a visszatérőket szeretettel fogadjuk, és megtapasztalhassák általunk szeretetedet, hallgass meg Urunk!
4. Segítsd, hogy mindig meglássuk keresztény életünk örömeit, szépségeit, ne engedj megkeserednünk keresztény életünkben, hallgass meg Urunk!
5. Elhunytjaink tapasztalják meg az Atyai ház örömét, hallgass meg Urunk!

pap: Jóságos Istenünk! Atyai házad örömével állunk előtted. Segíts, hogy ez az öröm mindig a szívünkben éljen, és sugározzuk a te örömödet a világba. Krisztus a mi Urunk által!

Áldozási könyörgés után: Szent városunk, az Egyház biztos védelmet nyújt mindannyiunknak. Az elveszett lélek hazatalál, a halálból életre kel. Bűnbánatunk, szenvedésünk engesztelő áldozattá válik. A Megváltónk érdemei által nyert kegyelem bennünk is új tavaszt fakaszt.

Bertalan atya kommentárja

A HÍVEK ÜDVÖZLÉSE UTÁN: Nagyböjt negyedik vasárnapját – a nép nyelvén – “Rózsa-vasárnapnak” is nevezzük. A pap lila helyett rózsaszínű miseruhát ölthet. Ez átmenet a lila (bánat) és a fehér (öröm) színek között. A pápa Rómában ma rózsát szentel és a szeretet jeleként elküldi a világ különböző tájaira. Az egyház a tavaszt is köszönti ezen a napon. A téli álomból életre kelt természet a feltámadt Krisztusra emlékeztet. A szentmise imái elővételezik a húsvéti örömet, szomjazó szívünkbe vigasztalást hoznak.

ELSŐ KÖNYÖRGÉS UTÁN: bűnbánatot bocsánat követi, a halált a feltámadás, a földi szenvedéseket, meg nem szűnő öröm váltja fel. A vigasztaló Szentlélek sugallta a szentírás szavait. Isten igéjén megvigasztalódunk, amint a gyermek megvigasztalódik anyja kebelén.

FELAJÁNLÁSI KÖNYÖRGÉS UTÁN: Isten népe ma örömmel teszi áldozati ajándékát az Úr színe elé. A szenvedés és a halál által jött el hozzánk az élet. A keresztáldozat szent titka ismétlődik a szentmisében. Általa jutunk el mi is a halálból az életbe.

ÁLDOZÁSI KÖNYÖRGÉS UTÁN: Szent városunk, az Egyház biztos védelmet nyújt mindannyiunknak. Az elveszett lélek hazatalál, a halálból életre kel. Bűnbánatunk, szenvedésünk engesztelő áldozattá válik. A Megváltónk érdemei által nyert kegyelem bennünk is új tavaszt fakaszt.

ELMÉLKEDÉS

A tékozló fiú örökszép példabeszédét hallottuk. Most a húsvéti előkészület szent negyvennapjában, a nagyböjt idején különösen is fontos ez a példabeszéd, hogy helyesen megértsük és gyakoroljuk a bűnbánatot. Ez a példabeszéd az Isten és a bűnös ember kapcsolatát ábrázolja. S helyesebben talán az irgalmas atyáról kellene elnevezni ezt a történetet, mert inkább ő a főszereplő, mint a fiatalabb fiú. Ez a példabeszéd nemcsak szép, de szinte minden részletében hordoz üzenetet minden idők minden krisztushívő emberének. Érdemes még egyszer végigmenni a történeten, ezúttal részleteiben odafigyelve a mozzanatokra.

A történet a fiatalabb fiú és az atya szakításával kezdődik, egyes egyedül a fiú hibájából, mert ő önálló életet akar élni. A fiú minden kapcsolatot megszakít apjával: a vagyoni helyzeten túl személyes kapcsolatuk is megszakad, mert a fiú elköltözik egy távoli vidékre. Meglepő, hogy az atya egyetlen szóval sem igyekszik visszatartani fiát ettől a lépéstől.

A kettőjük szakítása mutatja meg a bűn igazi természetét: a bűn az Istennel való teljes szakítás. Sajnos a legtöbb ember tudatában úgy jelenik meg a bűn, mint bűnös cselekedetek összessége. Pedig ezek gyökerét kell meglátnunk. Ahogy a fiú bűne nem abban áll, hogy egyvalami rosszat tett apjának, hanem, hogy teljesen szakított vele, úgy a bűn sem a bűnös cselekedetekből áll, hanem abból, hogy az ember gyökerében szakad el Istentől. A bűnös tettek ennek az elszakadt állapotnak a vadhajtásai, megnyilvánulásai.

Az atya nem tartja vissza a fiút egyetlen szóval sem, ahogy az Isten teljes mértékben tiszteletben tartja szabad akaratunkat a bűn Istentől való elfordulásában is.

A történet folytatásában a fiú sorsa rosszra fordul: a kezdeti nagy mulatozások után elfogy a pénze, és éhínség áldozata lesz. Elszegődik disznópásztornak, ahol még a disznók moslékából sem ehet. A példázat itt mesteri módon mutatja be a bűnös embert. Az engedetlenség, az önzés, azaz a bűn következményeit aligha lehetne jobban jellemezni.

Ekkor a fiúnak eszébe jutnak az előző életének körülményei, amikor még az atyai házban volt. Az éhség oldaláról közelít: akkor nem éhezett és még ma is egy béresnek különb helyzete van az atyai házban, mint neki. Ám tudja: nem mehet haza csak úgy, hogy íme hazajöttem, azok után, ami történt. Ha elfordulunk Isten szeretetétől a bűnben, utána nem fordulhatunk csak úgy vissza hozzá azt mondva: Bocs’ Isten, mától kezdve jó fiú leszek. Ahogy a fiú csak reménykedik abban, hogy atyja legalább a béresek közé befogadja – mert arról álmodni sem mer, hogy ismét fia lehessen -, úgy mi is csak reménykedhetünk abban, hogy Isten megbocsát nekünk. Egyáltalán nem természetes, hogy Isten csak úgy megbocsát, egyáltalán nem természetes, hogy a gyóntatószékben két perc alatt el van intézve minden.

Ezután az atya kerül a színre, aki hazatérő fiát meglátja. Talán minden nap hosszú percekig kinn állt a kapuban a látóhatárt kémlelve, hogy mikor jön haza a fia. Mikor meglátja eléje szalad, hogy ezzel is elvegye félelmét és kellemetlenségét, amit abból adódik, ha otthon kell jelentkeznie. Megöleli, megcsókolja, az a csont és bőr kiéhezett, koszos, disznószagú fiút. Így bocsát meg nekünk Isten. Így vár haza minden nap a bűn útjáról, szalad elénk és megölel megcsókol, bármily büdösek, koszosak, bűnösek vagyunk is. Örömében lakodalmat rendez, visszafogadja fiát fiának.

Akarod, hogy Isten téged is megöleljen, megcsókoljon? Egyedül rajtad áll, hogy hazatérsz-e. Ha nem térsz haza Isten fájó szívvel tovább kémleli a látóhatárt, mindhiába.

Ebből a történetből világosan látható, hogy a bűn következménye nem Isten haragjának, bosszújának cselekedete, hanem egyes egyedül a mi Istentől való elfordulásunknak köszönhetünk minden rosszat.

De a történet nem fejeződik be. Folytatódik az idősebb testvér hazatérésével, aki nem akar bemenni, nem akar megbocsátani testvérének. Az atya ezúttal nem nézi tétlenül az eseményeket. Hozzá is kijön, elébe megy, mint kisebbik fiának. Kérleli őt, hogy menjen be. Az atya megnyilatkozásaiban fontos azt meglátni, hogy az örömünnepség nem a kisebbik fiú szertelen, bűnös életének a szentesítése, hanem hazatérésének, ünneplése. Isten előtt a bűn mindig bűn marad, azt nem lehet kimagyarázni. Isten a hazatérésünknek, megtérésünknek örül, s nem annak, hogy bűnt követünk el.

A történet nyitva marad: nem derül ki, hogy az idősebb testvér bemegy-e, vagy pedig most ő megy el az atyai háztól. Ez a nyitott történet felteszi nekünk is a kérdést: hajlandók vagyunk-e megbocsátani ellenünk vétkező embertársainknak, vagy nem. Mert ha nem éppúgy elszakadunk Istentől, mint a kisebbik fiú. Ha igen, abban az örömben lehet részünk, mint a tékozló fiúnak hazatérésekor.

Most ennek a gyönyörű példabeszédnek tanúságát vessétek össze életetekkel. Azzal, amikor a bűnbánat szentségében találkoztok a hazaváró irgalmas mennyei Atyával. Hasonlítsák össze azok, akik ilyenkor húsvét előtt kötelességből elvégzik a szentgyónást, mert eleget akarnak tenni annak, hogy évente legalább egyszer gyónj meg és húsvét táján áldozzál, hogy elmondhassa magáról, hogy keresztény, mert megtartja a parancsokat. Csakhogy parancsra nem lehet gyónni. Ha valaki csak a parancstól vezérelve megy be felkészületlenül a gyóntatószékbe, az nem az a találkozás lesz Istennel, mint a tékozló fiú és az atya találkozása. Az Egyház eme parancsa, hogy évente legalább egyszer gyónjál és húsvét táján áldozzál, kicsit fából vaskarika, mert jogi nyelven akar megfogalmazni lelki dolgokat, amit nem lehet. Ezt a parancsot akkor fogalmazták meg, amikor a középkor végén annyira megritkultak az áldozások, hogy efféle módon kellet megparancsolni. Mára idejétmúlt ennek a törvénynek betű szerinti megtartása. Elég sokat beszél az Egyház arról hogy ennél sokkal többre van szükség. Arra, amit a tékozló fiú példabeszédéből kiolvashatunk.

Azt is vizsgáld meg, hogy a te bűnösséged csak az Istennel való kapcsolatban merül ki, és eszedbe sem jut, hogy mások ellen is vétettél, vagy mások vétettek ellened. Ha nem kezdeményezed a bocsánatkérést, s ha nem bocsátasz meg az ellened vétőnek, akkor kinn maradsz Isten Országának öröméből, mint az idősebb testvér, ha nem bocsát meg öccsének.

A tékozló fiú példabeszédét fontold meg és alkalmazd életedre, hogy ne külső elvárásoknak eleget téve, hanem belső megtéréstől és bűnbánattól vezérelve kerülj közelebb a nagyböjt folyamán Istenhez és embertársaidhoz.

Ámen.

Az ember elfuthat Istentől, rejtőzhet előle, mint Ádám próbált a paradicsomban. Megkísérelheti, hogy mellőzze Istent életében, nélküle boldoguljon. De Isten nem tudja feledni azt a lelket, akire egyszer rátekintett, — s mindegyikünkre rátekintett, — úgy nem tudja, ahogy az anya sem feledheti gyermekét. Jézus kibékít Istennel minket. Ő a szeretett Fiú, és szeretett fiúvá békíthet minket. “Ebben áll a szeretet: nem mintha mi szerettük volna Istent, hanem Ő előbb szeretett, és elküldötte az Ő Fiát engesztelésül bűneinkért.” (1Jn 4,10

Első olvasmányhoz / Józs 5,9.10-12
Hogy a negyvenéves pusztai vándorlás után Isten népe bevonult Kánaán földjére, az nemcsak katonai-politikai vállalkozás volt. Ez Egyiptom elhagyása óta döntő lépése volt a vallási jövője felé. A múlt neve “egyiptomi gyalázat” lesz, a szolgaság és vallási tisztátalanság gyalázata. Ezt a gyalázatot törölte el Isten. Az Ígéret Földjéről való kovásztalan kenyér új korszakot nyit. Most birtokba vehetik azt a földet, amelyet az Úr ígért atyáiknak. Ott fognak élni, ha az isteni szövetséghez hívek maradnak. (Gilgal, 5,9: Józs 4,19-20; 5,13-15 # 5,10-12; 2Mz 12; 2Kir 23,22; 2Mz 16,35)

Válaszos zsoltár / Zsolt 34(33),2-3.4-5.6-7
Bizalom Istenben

Szentleckéhez / 2Kor 5,17-21
A Krisztusban való megváltás annyit jelent, hogy Isten megbocsátott, s új emberré tett minket. Szent Pál ezt önmagán élte át. A “kiengesztelődés igéje” az ember helyzetét gyökeresen megváltoztatta. Pál újjászületést mond, új teremtést. De ez az új teremtés nem zárult le, ez folyamatban van a beteljesülés napjáig. S addig Isten a “kiengesztelődés igéit” az emberekre bízta, akik az Ő “követsége”. Ezeknek kell mindig újra elmondaniuk, hogy mit tett Isten értünk, és ez milyen lehetőségekkel és követelményekkel jár. (5,17: 1Kor 12,13; 2Kor 5,14-15; Gal 6,5; Kol 1,15-20 # 5,18: Róm 5,8-10 # 5,21: Iz 53,5-12; Róm 8,3; Gal 3,13; 1Jn 3,5; 1Pt 2,24)

Evangéliumhoz / Lk 15,1-3.11-32
Az eltévedt bárány, az elveszett drachma, a veszendőbe ment fiú — e három példázat Jézus válasza a vádra: Befogadja a bűnösöket és velük étkezik. A bűnre Isten végső felelete nem igazságtétel, hanem irgalom. A tékozló fiú bátyja az igazságot képviseli, úgy ahogy ő érti. A maga módján igaza van, de Isten nagyobb: Ő meg tud bocsátani, és ha megbocsát egy bűnösnek, azon úgy “örvend”, mint a világ teremtésén. “Isten a szeretet”, ez egyben annyi: “Isten az öröm!” (15,19: Iz 55,6-9; Jer 3,12 # 15,20: Iz 49,14-16 # 15,31-32: 1Jn 4,10-11)

Szentségre várva
“A bűnök bocsánatára” ontotta Jézus az Ő szent vérét: mindenkiért, — énértem is!

Elmélkedés
“És nagy éhínség támadt — Atyámhoz megyek.” A tékozló fiú
Nagy éhínség — nemcsak a látható kenyér éhe, hanem a láthatatlan igazságnak is megéhezése. Amely elől valamely főemberhez menekül, mert a világ fejedelméhez futnak először az igazság kíváncsi firtatói. Hisz minden bűnös kíváncsiság az igazság vészes hiánya. Az elme éhsége úgy elhajtja Istentől, és szolgaságra veti, kanásza lesz tisztátalan sertéseknek, ilyenben lelik örömük a démonok. Ezért engedte az Úr sertéscsordába futni a megszállottnak tisztátalan szellemeit is. “És ő a moslékon élt”, ami jól nem lakatta! E világ bölcselmeit értsük a moslékon, mik zengve izgatók, de nem izmosítók [sonantes, non saginantes], disznóknak valók, nem embereknek, — oda tehát, ahol ördögök örvendenek, nem ahol hívők igazulnak.

Végre egyszer ráeszmél, hol van, mit vesztett, kit lökött el; kit bántott meg! “S magába tér” — előbb magába, aztán az atyához. — Mert tán azt mondta: “Elhagyott az én szívem” (39. zs.) — ezért úgy kellett, hogy elébb szívébe térjen, s így tudja meg, mily távol esett atyjától. Az Írás is így fedd: “Térjetek szívetekhez, ti tévelygők!” (46. zs.) — Fölkél és hazatér: mert elhullva hevert azelőtt. S távolból már meglátja az Atya — tehát leste naponta! –, és elébe fut, hisz az ő szava cseng a zsoltárból: “Megismerted gondolataim a messzeségből.” (114. zs.) Miféle gondolatokat? Amikkel magához szól: “És mondom majd atyámnak: Vétkeztem az ég ellen és Te ellened, nem vagyok méltó, hogy fiad legyek, csak béreseid közé engedj be…” Hiszen nem mondta még, csak elgondolta a mondókát. És Ő, Ő már messzi hallotta, mintha mondaná… Valaki valami nyomorában, kísértésben rágondol: “imádkozni kéne”, és hogy mit mondana Istenének, mintha joggal kérne irgalmat, hiszen fia! “Nem félek Tőle míg szólok és sírok, nem félek, hogy meg nem hallgat az én Istenem.” Aki így töpreng, azt már Ő meg is hallgatta, hisz gondolatát nem titkolhatta tőle.

“Haragudjatok, és ne vétkezzetek!” Minden bűnbánó ugyanis haragszik magára, s mert haragszik, bünteti magát. Innen mind az a bűnbánó indulat az igaz bűnbánóban, aki valóban kínlódik. Néha haját tépi, néha kínzó övet ölt, haraggal veri mellét. Magára dühöngőnek jelei ezek: amit kívül a kéz tesz, belül teszi a lelkiismeret.

S Aki ismerte távolban is gondolatait, fut feléje az Atya. Mi más “elébe futni”, mint irgalmát előlegezni? “Irgalomra indulván” fut. Miért ez az irgalom indulata? Mivel már őmaga szíve is megtört a nyomorúságban [misericordia: miseria!]. És ráborul; karjait köréje vonja. Az Atya karjai: a megtestesült Fiú. Fiát adja a tékozlónak, hogy terhét már ne egymaga hordja!

Meggörnyedtnek látszik, aki súlyos batyut hord; — de aki Krisztus terhét, az ölelő karokat érzi vállán, már könnyen jár! Ilyen a Krisztus terhe: könnyű, jó hordani, mert fölfelé emel. Ha letennéd, jobban nyomna valami… S így nyakába borulva, emelte őt az Atya, nem lenyomta; tisztelte, nem terhelte [honoravit, non oneravit]. Hogyan is lenne képes Istent hordani az ember, ha csak a belül hordott Isten nem maga hordozná őt?!

Idősebb fiához szólt az atya: “Te mindig velem vagy!” — ne irigykedj szerencsétlen öcsédre. Nem mondja: “Megszegted parancsaimat” — mert igaz, amivel a bátyja vakmerőn dicsekszik. “De hisz mindenem a tiéd!” — úgy mondja, hogy mintegy annak tulajdonába adta. Valóban, minden, ami Istené, miénk is, — ha hűségben maradtunk, — de nem úgy, hogy alánk rendeltek. Mert mondhatod: a testvérem “enyém”, másképp, mint azt: a rabszolgám “enyém”. Vajon egyforma jogon tiéd a testvéred és a szolgád? Másképp mondod: a házam, mint: a feleségem. Másképp: fiaim, mint atyám, anyám. “Én Istenem” — mondod, de vajon úgy-e, ahogy: “én szolgám”?

Sőt úgy az én Istenem, ahogy ő az én Uram! Tehát van fölöttünk álló, kiben mint magunkéban örvendünk: a mi Urunk; és alattunk állók, kiken “uralkodhatunk”. Minden a miénk tehát, ha mi Övéi vagyunk! — Ha öcséd megtértén örvendesz, s ha lakománk nem búsít téged, ha nem állsz kinn duzzogva, — mindenem a tiéd. “Ünnepelnünk kell tehát és ujjongnunk, mert Krisztus meghalt a bűnösökért” — miértünk, mind a két testvérért… (Szent Ágoston: 11. beszéd)

+

A Remény példabeszéde
A Tékozlóról példaszó: ért nagy sikert:
valószínűtlen szerencsére lelt.
Hitetlenek között is híre kelt!
Óh befutott bizony.
S marad tán egyetlenképpen
mint gyöngéd hű tövis, izzón
forrón, a bűnösök szívében.
Ha századszor is hallod,
az úgy cseng, mint először hallott:
“Egy embernek volt két fia…”
A példa szól vigasszal, szépen,
Lukácsnál, — bárhol, — földön-égen…
A példaszó visszhangot ébreszt,
egy mélységből kiáltó hangot:
világhoz, ember-néphez,
Az emberszíven, óh igen,
a hű szíven… s a hűtelen szíven.
(Charles Péguy után)

+

A tékozló fiú
Legnagyobb kincs az ember maga; tehetségei, erői, kegyelmei, ész, akarat, kedély, hit, szeretet, bizalom, bátorság, tisztaság! Mily szegény, ki ezt eltékozolta! Gyógyulást keres; de csak részben talál; foltoz, de új ruhája nem lesz; felejteni akar, de élettelje s életkedve nem térül meg. Hány ily koldus jár a világ országútjain, a vert hadak útjain! Mily könnyen megválnak sokan e fölséges kincsektől. Ez a legrettenetesebb tékozlás, ez a szomorú kincsprédálás. “Particula boni doni non te praetereat”, ne vesztegesd el egy morzsáját sem az isteni javaknak. Gazdag vagy, éld világodat, vagyis telítsd öntudatodat s lelkedet erőid aktuálása s tehetségeid fölhasználása által.

“Magába térvén pedig, mondá: Fölkelek s atyámhoz megyek.” Fölkelek hát — mondotta az ifjú — s visszamegyek. Becsület, szeretet, szépség, erő s öröm kell nekem; nem bírom ki e léleksorvasztó idegenben; életemet szégyenné s átokká nem nyomorítom el, s ha el is vesztettem sokat, de a veszteség tudata ne bénítsa meg erőimet, hogy amit még tehetek, azt mind megtegyem, s ami életképesség van bennem, azt mind kifejlesszem. — A bánat, ha rámutat is a veszteségekre, sohase bénítsa az új kikezdések szent lelkét. Isten akarja, hogy visszatérjek s éljek. Megteszem. — Nem várok, míg visszaszerzem, amit elvesztettem; nem mondom, hogy “rongyosan vissza nem mehetek, hanem dolgozom, szerzek s aztán megyek”. Istennel szemben ez lehetetlen; itt csak kegyelemre vagyok utalva, s azt alázattal kell fogadnom!

“Meglátá őt atyja és hozzája futván, nyakába borult és megcsókolta őt.” S elment és atyja fogadta; nem azért nemzette, hogy a benne rejlő életszikrát kioltsa; szeretetével új erőt, új kiindulást biztosított neki. Piszkos volt, megmosta; rongyos volt, fölruházta; elaljasodott, az összetartozás gyűrűjét húzta ismét ujjára, s a megszokott otthont s környezetet ünneplő szimfóniás házzá változtatta. — Ez kell nekünk: megtisztulunk, kegyelembe öltözködünk, az Istenfiának érzületét elsajátítjuk, s az istenközelséget s kegyelmet, mint szimfóniát s ünnepet élvezzük. (Prohászka: ÖM, 6:241–242; 308)

Jézus és Nikodémus úgy állnak szemben, mint két tanító: Nikodémus a nép egyik elismert vezetője, “Izrael tanítója”, Jézus pedig Istentől küldött tanító, akinek tanítása egy új kinyilatkoztatás erejével hat. Amint a párbeszéd elején Nikodémus mint hitre kész – bár félénk – tanítványként jelenik meg, egyre inkább az Ószövetség elégtelenségének jelképévé válik: nemcsak nem érti Jézus tanítását, hanem feltehetően nem is kész arra, hogy elfogadja Jézusban az isteni kinyilatkoztatás egyetlen érvényes tanúját. Az Emberfia, aki egyedül képes a mennyei valóságokról a szemtanú tekintélyével beszélni, magát úgy nyilatkoztatja ki, mint az egyetlen égből leszállt és égbe felszálló emberi lényt.

A “fölemeltetés” szó kettős értelmű: jelenthet pusztán fizikai magasba emelést, miként a rézkígyó fölemelését a pusztában (Szám 21,4-9), és ezért pl. Jézus keresztrefeszítésére is utalhat, ugyanakkor “felmagasztalást” is. János ezt a kettős értelmet kiaknázva kapcsolja össze a kereszthalált a megdicsőüléssel. A rézkígyó magasba emelése, az Emberfia keresztrefeszítése és mennybemenetele ugyanazt a misztériumot világítja meg: a mennyei Atya végsőkig menő szeretetének jelét a világban.

Isten szeretetére a viszontszeretet lehet az egyedül helyes válasz. Nagyvonalúságban nem előzhetjük meg Istent, aki megelőzött bennünket a szeretetben. Krisztus nem akar senkit elítélni. De aki elveti őt, az önmagát taszítja kivetettek közé. Krisztus fényétől azok félnek, akiknek tetteire fény derülne. Aki az ő tanítása szerint él, az világosságban él, és tettei is világosságra kerülhetnek. Ez nem pusztán a bűn pszichológiáját (rejtőzködést), hanem annak metafizikai gyökerét is kifejezi: a jó tettek Istenhez kapcsolódó létből fakadnak.

(Thorday Attila)

Forrás: Vörös Éva

A TÉKOZLÓ LÁNY TÖRTÉNETE

A bibliai történetek közül számomra a tékozló fiú esete az egyik legkedvesebb (Lk 15,11-32), mert azt a logikával nem magyarázható tényt, evangéliumot közvetíti, hogy nincs olyan, hogy nincs visszaút; nincs olyan mélység, ahonnan ne lehetne magasságba kerülni.

Valljuk be őszintén, sok mindent nem érünk fel ésszel Isten dolgaiból, legkevésbé zavarba ejtően pazarló szeretetét. Leginkább mindig akkor tévedünk ez ügyben nyilatkozva, ha szűkmarkúan bemérjük, mi az, amire Neki még futja, mi az, amit Ő még meg tud bocsátani. A teológiában az a gyönyörű, amikor ezt a követhetetlen, illogikus szeretetet szemléljük.

Valójában Istenről szólnak a bibliai történetek, az emberek szerepeltetése csak amolyan ürügy, szebb szóval illusztráció. Azért nekem mégiscsak van egy kis gondom ezzel.

A tékozló fiúval kapcsolatban az, hogy jellegzetesen fiús történet. Nem mintha a nők nem lennének elveszettek, de azért a lányok, asszonyok egy kicsit másként vesznek el, s talán más úton is találnak haza.

A nők nem annyira látványosan tékozolnak, idegenben – bár erre is akad példa -, hanem sokkal inkább rejtetten, titokban, otthon.

Rugódoznak ők is a kötöttség ellen, de inkább a kézzelfogható szabadítóra várnak, mint a szabadságra. A döntési idegpályák nem annyira bejáratottak, ők nem a nagy megváltoztatók, a nagy megfordulók, ők nem annyira maguktól keresik fel a szembesülés alkalmait, mint inkább vitetnek, olykor kényszeríttetnek, ha szerencséjük van, egyenesen bele az üdvösségbe. És máris itt vagyunk a tékozló nő, a bűnös asszony történeténél (Jn 8,1-11).

Ez nem olyan szép kerek történet, mint a tékozló fiúé, itt nincs meg a hol volt, hol nem volt előzménye. Nem tudjuk, hogy ez az asszony miért ment bele a házasságtörésbe. Valóban egy szeretetkapcsolatot hagyott-e ott egy remélt jobbért? Nem tudjuk, igazi választás volt-e részéről. vagy csak belesodródott, esetleg belekényszerült valamibe, amiről most egyedül kell számot adnia. Azt sem tudjuk, megbánta-e, amit tett? Vajon ami körülötte történik – hogy vádolják -, történik-e belülről is? Csak azt látjuk, ahogyan ez az asszony élet-halál mezsgyéjén áll, és mintha neki nem lenne beleszólása a dologba!

Irányítani nem tudja az eseményeket, csak elszenvedni. A mészárszékre vitt állat passzivitásával áll ott, száját nem nyitja szóra.

Szinte felbosszant a némasága. Miért nem mondja ki, amit a tékozló fiú, hogy vétkeztem? Miért nem könyörög? Miért nem kapcsol, hogy esetleg van egy kiskapu, ennek az idegen prófétának a könyörületessége, ahol kimenekülhetne.? Egyáltalán, miért nem aktivizálja egy kicsit magát, hiszen az életéről van szó?!

Azért, mert ez úgy van megírva, ahogy a nagykönyv szerint lennie kell! Ez jellegzetes nőtörténet, amelyben a nő nem alanya, cselekvője az eseményeknek, hanem csak tárgya. Róla beszélnek, de nem hozzá!

Sokáig azt sem értettem, ahogyan ez az asszony remegve, halálra váltan áll ott, és Jézus egy szót sem szól hozzá, hanem csak a farizeusokkal tárgyal.

Valójában ez nem az ő története, ez hatalmi harc a szellemi vezető pozícióért. Az írástudók veszélyeztetve érzik magukat Jézus népszerűsége miatt, és felvonultatnak egy esetet, hogy próbára tegyék Jézust. Az esetet majd valószínűleg halálra kövezik, de nem ez a lényeg, mert ő csak amolyan gyalogáldozat. A nagy ügy nem az, hogy az asszonyt rajtakapták, hanem hogy Jézust rajtaveszítsék. A konkurencia padlóra küldése az igazi férfimunka.

A nőtragédiák bugyrainak alján ez a kegyetlen tény áll, hogy még a haláluk sem igazán az övék. Persze halálra köveződnek, és biztos meg is érdemlik, mert bűnösök, de közben meg sem kérdezik őket, mert senki nem kíváncsi a történetükre. A büntetés nem magasztosulhat fel a bűnhődés tisztítótüzében, mert az esetük, az életük másra kell, csak ürügy valaminek az elérésére.

A történelem évezredek hosszú során át végeláthatatlan sorban termeli ezeket az áldozatokat, akik nem is nyilatkozhatnak meg, mert eszközzé alacsonyítják őket magasabb célok eléréséhez. Ilyesmi például Nagy-Szerbia megteremtése érdekében a bosnyák és más nemzetiségű nők megerőszakolása.

Jung óta tudjuk, hogy minden emberben kétféle lélek él: animus és anima, férfi-lélek és női-lélek. Ez az anima-változatú áldozódás talán ismerős a férfiak között is, amikor mások hatalmi harcának áldozataiként őket kövezik meg, nagy leleményességgel találva meg rá az ürügyet. De erről szólnak a kisebbségbe került, vagy ezt a sorsot önként vállalt életek is.

Hogyan lehet túlélni a megkövezést? A bűnös asszony attól megmenekült ugyan, hogy kövek repüljenek feléje, de azon az úton, amelyen Jézus elé vonszolták, a vádaskodó szavak parittyaköveitől lelkileg már bizonyára véresre sebződött. Mennyire ismerős ez a tortúra ma is! Melyikőnk élménytárában ne lenne meg a párja: amikor bénultan el kellett tűrnünk, hogy a vádak mázsás köveit vessék személyiségünk gyengébb, védtelenebb területeire! Ezek alól kimászni emberfeletti feladat. Nem is megy segítség – a feltámadás ereje nélkül.

Az istenfiúi beavatkozás mégis előbb a vádlókat veszi kezelésbe, és nem a vádlottat, mert jól látja, hogy kik a súlyosabb esetek. Azt is tudja, hogy a környezeti ártalmak ártalmatlanná tételével gyógyíthatja csak eredményesen az egyéni bajokat.

Mesterien teszi ezt Jézus! A farizeusok elébe hozzák nagy témájukat, a bűnt teljes életnagyságban, asszonyi formában. Választ várnak a nagy kérdésre, hogy aztán besegíthessenek az isteni büntetés végrehajtásába. Jézus azonban tudja, hogy az Ő Istene valami máson dolgozik: a szabadításon! Ezért válasz helyett visszakérdez, valahogy így: Szerintetek olyan könnyű a férfi és nő kapcsolatát tévesztés nélkül megítélni? Nektek sikerült ez? Az vesse rá az első követ.

A hangoskodás elülése után a csönd zavarba ejtően beszédes. Jézus a porba ír, nem kőtáblára vés. A porba írás a megbocsátás, a számon nem kérés mozdulata. A kőbe vésett paragrafusok, a törvény szigorából néma témaváltás történik a hogyan tovább, a szabadulás világa felé. Jézus a vádlókat sem kárhoztatja, nem kérdez bele kínos elnémulásukba, az isteni hallgatás csöndjével engedi őket útjukra. Mintha nekik is megbocsátana, pedig nem is kérték.

Kérdezésre más valakit méltat: ezt az asszonyt, ezt a néma tárgyat, akinek a feje fölött élet és halál villámai cikáztak. A kérdezésben teremtő erő van: a tárgyból beszélgető társat alkot, akivel nem a bűnt taglalja. A vádlók iránt érdeklődik, és az isteni lényegből közöl valamit: Én nem tartozom közéjük. Isten és a vádló – nem azonosítható. Ez az az új teológia, amely nem bűn-, hanem szabadításcentrikus.

Jézus valami nagyon lényeges dolgot ajándékoz ennek az asszonynak: új időt, a “mostantól fogva” fejezetét. Lélegzetelállítóan szép teremtési pillanatok ezek! A kárhozatba küldés indulatával vonszolták ide ezt az asszonyt, halállal fenyegetve. A lélek mélysötét éjszakájában azonban földerengett az újrakezdés hajnala, s benne jelen volt a Teremtő. Az asszony életének legmélyebb pontja lett a legszebb pillanata, mert szavával ajándékozta meg őt az élő Isten fia. Innen a kitaszítottság, a magára maradottság után az elfogadottság felemelő érzése.

Vajon meg tudott-e birkózni ezzel a túláradó örömmel? Milyen lélekkel ment haza? Az önrendelkezés szabadságával, az isteni program világosságával! Vajon nem riasztja meg az új elvárás, nem terhelődik-e rá felettébb ez a felelősség? Eddigi tapasztalatai önmagával kapcsolatban arról tanúskodnak, hogy reménytelen eset. Fog-e ez változni?

Nincs megírva az epilógus, az otthoni fogadtatás. A nőtörténetek, kisebbségsorsok többnyire mozaikszerűek, befejezetlenek. Bennünk kell folytatódniuk! Talán ez az asszony sem tudja biztosra ígérni magának, hogy ezentúl nem vétkezik, de azt tudja, hogy létezik ezen a földön valaki, aki ismeri életének azt a változatát, amelyben lehet jól csinálni a dolgokat; sőt, ő képes is lenne nem elrontani. Van valaki, nem is akárki, aki reménységgel gondol rá, aki ezentúl belülről szól hozzá és valami olyasmit feltételez róla, amit ő még alig mer magáról elhinni. Ezért egy csomó “de” ágaskodik benne. Aztán talán hozzáteszi: Mégis, legyen Neki igaza!

Hívek könyörgése

1. Hogy Egyházad minden tékozló gyermeke számára meleg otthon és a kiengesztelődés ünneplő közössége legyen, ahová bátran visszatérhetünk, s ahol egyfolytában együtt lehetünk a szeretet-Istennel! Hallgass meg, Urunk!

2. Töltsd el a példabeszédbeli “atya” anyai nagyvonalúságával és türelmével Egyházad tisztségviselőit: pápánkat, püspökeinket, papjainkat és a többi szolgálattevőt! Hallgass meg, Urunk!

3. Áldd meg Krisztus nagyvonalúságával a jó keresztényeket, a sokat böjtölő, sokat imádkozó kötelességteljesítőket! Ha minden tőlük telhetőt megtettek is, tekintsék magukat nyugodtan haszontalan szolgáknak! Hallgass meg, Urunk!

4. Szabadíts meg minket minden testvéririgységtől, segíts, hogy növekedjünk abban, hogy a mindnyájunkra érvényes kedvenc-voltunkat megbecsüljük! Hallgass meg, Urunk!

5. Töltsön el ma minket hálával az ingyen kapott, soha meg nem szolgálható kegyelem, amit folyamatosan árasztasz ránk! Hallgass meg, Urunk!

6. Hogy közösségünk elhunyt tagjaival együtt ünnepelhessük a hazatérők nagy lakomáját ma és az egész örökkévalóságon át! Hallgass meg, Urunk!

A napokban, ha brókerek, ingatlanügynökök vagy menedzserek jönnének Jézushoz, és a teológusok vagy az újságírók kérdőre vonnák emiatt, vajon mit mesélne nekik? Valószínűleg ugyanazt a történetet, kis módosításokkal: a kisebbik fiú egy dropout, aki valahol Óceániában élné alternatív életét, drogos is lenne, miközben bátyja megkettőzi a családi vállalat részvényeinek értékét. A tengerentúli paradicsomban sem fenékig tejfel az élet, és egy napon az üzletből visszavonult apa felismerné egy tévériportban lezüllött és lerobbant fiát, és megesne a szíve. Repülőre ülne, és hazahozná. Az öreg szentimentális, mondaná a bátyja, no meg a közvélemény. És nekünk mi a közvéleményünk? A történet ugyanis inkább szól az ünnepelni képtelen bátyákról, mint a megtérő öccsökről, akik diszkóznak. Szól persze mindenek előtt az atyáról, aki soha nem szűnik meg szeretni gyermekeit, nem érdemeikért, hanem mert gyermekei. Ő az, akinek viselkedése érthetetlen, és elfogadhatatlannak tűnik, hacsak … nem vagyunk a kisebbik fiú. A történet lényege, hogy az Atya szemével lássuk a világot. Ma persze akár anyát is mondhatnánk. I. János Pál pápa nem véletlenül beszélt Isten anyai szeretetéről. A mindenkori bátyuskák pedig jó alaposan átelmélkedik a történetet. Van ugyanis önelégült diskurzusukban néhány csúsztatás. Az első ez: ez a te fiad, aki vagyonodat rossz nőkre pazarolta – panaszolja. De a fiú nem atyja vagyonát, hanem örökségét pazarolta. A tőkehalmozás szempontjából kétségtelenül nem okos, de jó emlékezni arra, hogy mindnyájan kapunk egy örökséget az egy Atyától, és neki, és csak neki tartozunk elszámolással. És csak a magunkéról, a magunkéval kell elszámolnunk! Ilyen értelemben „ez a te fiad” az öcsénk, a testvérünk, és vagy elfogadjuk, hogy ne üssük bele orrunkat az ő dolgába, vagy ha érezzük a testvéri köteléket, jó számot vetnünk: milyen is a viszonyunk testvérünkhöz? Nemde féltékenységünk árulkodó, talán korábbi mintafiúi gőgünk űzte el őt oly messzire? Gondolom, mindenki képes a testvért akkor is értelmezni, ha nem vértestvérre értük, hanem egy atyának gyermekeiként minden testvérre: az emberekre, a hajléktalanokra, a drogosokra, a kéregetőkre is. Ha járjuk a városban, talán felfedezzük őket, és álljunk meg egy percre. Íme, a böjti teszt: képes vagyok az Atya és nem az idősebbik tetsvér szemével látni őket? Képes vagyok örülni nekik?

Józs 5,9a.10-12

Ekkor azt mondta az Úr Józsuénak: ,,Ma vettem le rólatok Egyiptom gyalázatát.” Ezért hívják ezt a helyet Gilgálnak mind a mai napig. Miközben Izrael fiai Gilgálban tartózkodtak, a hónap tizennegyedik napján, estefelé, Jerikó mezőségén elkészítették a pászkát és másnap az ország terméséből ettek kovásztalan kenyeret és ugyanazon a napon árpadarát. Miután pedig ettek a föld terméséből, megszűnt a manna és Izrael fiai nem éltek többé ezzel az eledellel, hanem Kánaán földjének azévi terméséből ettek.
2Kor 5,17-21

Ezért aki Krisztusban van, új teremtmény; a régiek elmúltak, s íme, újak keletkeztek. Mindez pedig Istentől van, aki Krisztus által kiengesztelt minket önmagával, és nekünk adta a kiengesztelés szolgálatát. Mert Isten volt az, aki Krisztusban kiengesztelte magával a világgal, úgyhogy nem számította be bűneinket, és ránkbízta a kiengesztelés igéjét. Mi tehát Krisztus követségében járunk, s maga Isten buzdít általunk. Krisztusért kérünk tehát benneteket, engesztelődjetek ki Istennel! Ő azt, aki nem ismert bűnt, bűnné tette értünk, hogy mi Isten igazsága legyünk őáltala.
Lk 15,1-3.11-32

Vámosok és bűnösök is mentek hozzá, hogy hallgassák. A farizeusok és az írástudók azonban méltatlankodtak: ,,Ez bűnösökkel áll szóba és velük eszik.” Akkor ezt a példabeszédet mondta nekik: Azután így szólt: ,,Egy embernek volt két fia. A fiatalabb azt mondta apjának: ,,Apám! Add ki nekem az örökség rám eső részét!” Erre szétosztotta köztük vagyonát. Nem sokkal ezután a fiatalabb fiú összeszedte mindenét, elment egy távoli országba, és ott léha élettel eltékozolta vagyonát. Miután mindent elpazarolt, nagy éhínség támadt azon a vidéken, és nélkülözni kezdett. Erre elment és elszegődött egy ottani gazdához, aki kiküldte a tanyájára, hogy őrizze a disznókat. Szeretett volna jóllakni a disznók eledelével, de abból sem adtak neki. Ekkor magába szállt, és azt mondta: ,,Apámnak hány bérese bővelkedik kenyérben, én meg itt éhen halok. Fölkelek, elmegyek apámhoz, és azt mondom neki: Apám! Vétkeztem az ég ellen és teellened! Már nem vagyok méltó arra, hogy fiadnak nevezz, csak béreseid közé fogadj be engem!” Föl is kerekedett, és elment apjához. Apja már messziről meglátta és megesett rajta a szíve. Eléje sietett, a nyakába borult és megcsókolta. A fiú így szólt hozzá: ,,Apám! Vétkeztem az ég ellen és teellened; már nem vagyok méltó arra, hogy fiadnak nevezz.” Az apa azonban ezt mondta szolgáinak: ,,Hozzátok hamar a legdrágább ruhát és adjátok rá, húzzatok gyűrűt az ujjára és sarut a lábára! Azután hozzátok elő a hízlalt borjút, vágjátok le, együnk és vigadjunk, mert ez a fiam meghalt, és föltámadt, elveszett, és megtaláltatott.” Aztán elkezdtek vigadozni. Az időseb fiú pedig a mezőn volt, és amikor hazatérőben a házhoz közeledett, meghallotta a zeneszót és táncot. Odahívott egyet a szolgák közül, és megkérdezte, hogy mi történt. Az így válaszolt neki: ,,Megjött az öcséd, és apád levágta a hízlalt borjút, mivel egészségben kapta őt vissza.” Erre az megharagudott, és nem akart bemenni. Ezért az apja kijött, és kérlelte. Ő azonban ezt mondta apjának: ,,Lásd, hány esztendeje szolgálok neked, soha meg nem szegtem parancsodat, mégsem adtál nekem soha egy kecskét sem, hogy mulathassak barátaimmal. De amikor megjött ez a te fiad, aki a vagyonodat parázna nőkre költötte, levágattad neki a hízlalt borjút.” Ő azonban azt mondta neki: ,,Fiam! te mindig velem vagy, és mindenem a tiéd. De vigadozni és örvendezni kellett, mert ez az öcséd meghalt, és föltámadt, elveszett, és megtaláltatott.””

2010. március 14., vasárnap „Eggyé válni” – ahogy Jézus tette

Nem kis árat fizetett Isten Fia azért, mert szeretetből eggyé vált velünk. Ő valóban a „másikat élte”. Íme az ember: Jézus, aki megszületik, mint mi, zsidó a zsidók között a zsidó kultúrában. Él, dolgozik, sír, elfárad, szenved testben és lélekben, Istennek ajánlja a Tőle való elhagyottság félelmetes érzését, megfosztják mindenétől, meghal. Így minden helyet bejárt, amit ember bejárhat, hogy szívében összegyűjtve őket mindenkit az Atyához vigyen.

Rá tekintünk, ha azt szeretnénk tudni, hogyan vigyük el Őt azokhoz, akik nem ismerik vagy másként ismerik. „Eggyé válni” velük azt jelenti, hogy befogadunk gazdag kultúrájú, olykor évezredes hagyományú népeket, és bennük termékennyé tesszük az örömhírt.

Így minden ember a világon, legyen akár ateista, materialista, erőszakos, terrorista, bűnös, drogos, tolvaj, öngyilkos: mind-mind a keresztre feszített Jézusra emlékeztet, amikor elhagyottságában felkiáltott. Az iránta való szeretet ad új lendületet a papnak, hogy megértse, hogyan és miben folytasson párbeszédet velük. Jézus azért jött, hogy meggyógyítsa a betegeket.

Chiara Lubich: A pap ma, a szerzetes ma

2010. március 14. – Nagyböjt 4. vasárnapja

Azokban a napokban: Vámosok és bunösök jöttek Jézushoz, hogy hallgassák
ot. A farizeusok és az írástudók méltatlankodtak miatta. “Ez szóba áll
bunösökkel, sot eszik is velük” – mondták. Jézus erre a következo
példabeszédet mondta nekik:
“Egy embernek két fia volt. A fiatalabbik egyszer így szólt apjához:
Atyám, add ki nekem az örökség rám eso részét. Erre o szétosztotta köztük
vagyonát. Nem sokkal ezután a fiatalabbik összeszedte mindenét, és elment
egy távoli országba. Ott léha életet élt, és eltékozolta vagyonát. Amikor
mindenét elpazarolta, az országban nagy éhínség támadt, s o maga is
nélkülözni kezdett. Erre elment, és elszegodött egy ottani gazdához. Az
kiküldte a tanyájára, hogy orizze a sertéseket. Szívesen megtöltötte volna
gyomrát a sertések eledelével, de még abból sem adtak neki. Ekkor magába
szállt: Atyám házában hány napszámos bovelkedik kenyérben – mondta -, én
meg itt éhen halok. Felkelek, atyámhoz megyek, és azt mondom neki: Atyám,
vétkeztem az ég ellen és teellened. Arra már nem vagyok méltó, hogy
fiadnak nevezz, csak béreseid közé fogadj be.
Azonnal útra is kelt, és visszatért atyjához. Atyja már messzirol
meglátta, és megesett rajta a szíve. Eléje sietett, nyakába borult, és
megcsókolta. Ekkor a fiú megszólalt: Atyám, vétkeztem az ég ellen és
teellened. Arra már nem vagyok méltó, hogy fiadnak nevezz. Az atya
odaszólt a szolgáknak: “Hozzátok hamar a legdrágább ruhát, és adjátok rá.
Húzzatok gyurut az ujjára és sarut a lábára. Vezessétek elo a hizlalt
borjút, és vágjátok le. Együnk és vigadjunk, hisz fiam halott volt és
életre kelt, elveszett és megkerült.” Erre vigadozni kezdtek.
Az idosebbik fiú kint volt a mezon. Amikor hazatéroben közeledett a
házhoz, meghallotta a zeneszót és a táncot. Szólt az egyik szolgának, és
megkérdezte, mi történt. Megjött az öcséd, és atyád levágatta a hizlalt
borjút, mivel épségben visszakapta ot – felelte a szolga. Erre az
idosebbik fiú megharagudott, és nem akart bemenni. Ezért atyja kijött, és
kérlelni kezdte. De o szemére vetette atyjának: Látod, én annyi éve
szolgálok neked, és egyszer sem szegtem meg parancsodat. És te nekem még
egy gödölyét sem adtál soha, hogy mulathassak egyet a barátaimmal. Most
pedig, hogy ez a te fiad, aki vagyonodat rossz nokre pazarolta, megjött,
hizlalt borjút vágattál le neki.
O erre azt mondta: Fiam, te mindig itt vagy velem, és mindenem a tied. De
most úgy illett, hogy vigadjunk és örüljünk, mert ez a te öcséd meghalt és
most életre kelt, elveszett és újra megkerült.”
Lk 15,1-3. 11-32

Elmélkedés:

Váratlan fordulat
A negyedik nagyböjti vasárnapon a szentmise evangéliuma a szentírás egyik
legismertebb történetét tárja elénk: Jézus példabeszédét a tékozló fiúról
és az irgalmas atyáról. A rövid történetben hosszú utakat járnak végig a
szereplok. A fiatalabb fiú a lázadástól az engedelmességig, minden
megtagadásától a szeretet elfogadásáig halad. Testvére, az idosebb fiú
éppen ellentétes utat jár be a testvéri szeretettol az irigységig, az apa
iránti engedelmességtol a kritizáló lázadásig. És az apa is végigjárja a
maga útját a bánattól az örömig. A történetet hallva, s újra átgondolva
bennünk is különféle érzések támadnak, s mi is elindulunk a magunk lelki
útján. Mivel teljességgel lehetetlen egyetlen prédikációban e tartalmilag
rendkívül gazdag példabeszéd minden elemét áttekinteni, csak néhány
érdekes és tanulságos részletre figyeljünk most oda.

A történet azzal kezdodik, hogy a fiatal fiú kikéri apjától az örökséget.
Itt arról az örökségrol, arról a vagyonról van szó, ami oneki fog jutni
apja halála után. De az apa még él! Még nem halt meg! Hallatlan pimaszság
és sértés, hogy a fiú egyáltalán megpróbálkozik ezzel a kéréssel, hiszen
tulajdonképpen ezzel azt fejezi ki, hogy alig várja apja halálát.
Szívtelen, arcátlan és kegyetlen ez a kérés, amely ugyan szavakkal ki nem
mondva, de mégis egyértelmuen azt jelenti, hogy a fiú saját apja halálát
akarja. S amennyire hallatlan a kérés, annyira váratlan az apa
viselkedése: odaadja az örökséget. Valójában a fiú nem is számíthatott
erre. Az apa akár ki is tagadhatta volna fiát az örökségbol egy ilyen
szemtelen kérést követoen. De o nem bünteti meg fiát a lázadás miatt,
hanem elengedi. Valljuk be oszintén, hogy egy kicsit érthetetlen
számunkra, hogy az apa miért nem tagadja meg a kérést? És itt a bun, az
emberi bun nagy titkához érkezünk. Miért engedi meg Isten a bunt? Mert
Isten szabad akaratot adott nekünk. Nem akarja, hogy általa mozgatott
bábokként éljünk, hanem azt szeretné, hogy szabad akarattal döntsünk
mellette. Isten nem láncol minket magához, nem erolteti ránk szeretetét, s
nem kényszeríti ránk jóságát, ha menni akarunk, ha megpróbálunk nélküle
boldogulni. Isten elenged minket, ahogyan fiát elengedte a példabeszédben
szereplo apa.

A távozást követoen a fiúval történo események meglehetosen
kiszámíthatóak. Hiába próbálja a maga útját járni, ez az út nem vezet
sehová. Kihasználják, megfosztják vagyonától, s végül megalázzák,
emberszámba sem veszik. S mindez egészen gyorsan történik, hamar a lejto
alján találja magát. Ahogy a pénze fogy, úgy tervei és álmai is
elszállnak. Nem számíthat senkire, nem bízhat senkiben. Az atyai ház
biztonságát nem pótolja semmi, sot, teljes létbizonytalanságba kerül, mert
még a sertések ételébol sem adnak neki.

A fiú tehát mindenét, még emberi méltóságát is elveszítette, csak egyetlen
dolog maradt számára: továbbra is az apjának a fia. Igaz, hogy megtagadta
az apja szeretetét, de továbbra is fiú. A teljes elveszettségben ismeri
fel fiú életének jelentoségét. A fiúi lét nem csak halvány gyermekkori
emlék, nem csak feledésbe merült élmény számára, hanem ez válik az
egyetlen kapaszkodóvá, az egyetlen biztos ponttá, ami reménnyel tölti el,
s elindítja visszafelé. Szeretet, biztonság, élet csak odahaza létezik.
Életünk mélypontjain, ahová a bun juttatott minket, mi is felfedezhetjük,
hogy Isten gyermekei vagyunk. O továbbra is szeretett gyermekeinek tart
minket, s mindig meg van számunkra a lehetoség, hogy visszatérjünk hozzá.

A hazafelé vezeto út a fiú számára hosszú, van ideje gondolkodni.
Helyzetét nagyon reálisan látja. Tisztában van vele, hogy nagyot hibázott,
s talán jogosan gondolja, hogy sok jóra nem számíthat. Már nem tartja
magát méltónak arra, hogy fiú legyen, ezért az utolsó helyet is kész volna
elfoglalni, csak legalább helye legyen a családi otthonban. Valójában a
fiú a túlélésre játszik. Csak egyszeruen túl akarja élni a maga okozta
szörnyu helyzetet. Nem számít arra, hogy ennél sokkal nagyobbat,
értékesebbet fog kapni. A túlélés ösztönös vágya azonban még messze van az
apa felemelo szeretetének elfogadásától. Bunösségünk megtapasztalásakor
eloször talán az indít minket a bunbánatra, hogy elkerüljük az isteni
büntetést, az örök kárhozatot. De ez az ösztönös viselkedés még messze áll
attól, hogy elfogadjuk Isten megbocsátó szeretetét.

A történet több váratlan fordulata után végül elérkezünk a leginkább
meglepohöz: az apa megbocsát a tékozlónak, újra fiának tekinti ot, s
visszaadja neki fiúi méltóságát. Erre igazán nem számított a fiú. És itt
elérkezünk a bun másik nagy titkához. Úgy gondoljuk, hogy buneink miatt
már nem vagyunk méltók arra, hogy Isten szeressen minket. Valamilyen
titokzatos oknál fogva szinte ragaszkodunk buneinkhez, s nem akarjuk
elfogadni, nem tudjuk megérteni, hogy Isten eltörli bunös múltunkat és új
életet ad nekünk. Mintha bennünk maradna valamiféle kételkedés, hogy Isten
képes-e teljesen megszabadítani minket a buntol? Érdemes ismételten
tudatosítani magamban: bármennyire is nagyok buneim, Isten eltörli azokat.
Bármennyire is eltávolodom Istentol, o mindig visszavár. Személyes
életemben, minden komolyan vett szentgyónásom alkalmával megtapasztalhatom
a váratlan fordulatot: Isten nem büntetni akar, hanem szeretett fiaként
ölel magához.
(c) Horváth István Sándor

Imádság:

Istenem, irgalmas Atyám, oly nagy öröm számomra, hogy újra a közeledben
vagyok, s ismét szeretettel ölelsz át engem. Te sosem eroltetted rám
szereteted, nem kényszerítettél arra, hogy jóságodat elfogadjam, hanem
szabadnak teremtettél, és sosem vetted el szabadságom. Te mindig vártál.
Mindig remélted, hogy észhez térek, s bíztál benne, hogy nem feledkezem
meg végleg szeretetedrol. Érints meg kezeddel, amelybol megbocsátás,
irgalom, gyógyulás, tisztulás, megbékélés, szeretet és öröm sugárzik.
Érints meg irgalmaddal! Érints meg szereteteddel!

14. vasárnap: NAGYBÖJT 4. VASÁRNAPJA

Józs 5,9a.10-12; Zs 33; 2Kor 5,17-21; Lk 15,1-3.11-32
Isten népe az ígéret földjére lépve húsvétot ünnepel

Józs 5,9a.10-12

Ekkor azt mondta az Úr Józsuénak: ,,Ma vettem le rólatok Egyiptom gyalázatát.’ Ezért hívják ezt a helyet Gilgálnak mind a mai napig. Miközben Izrael fiai Gilgálban tartózkodtak, a hónap tizennegyedik napján, estefelé, Jerikó mezőségén elkészítették a pászkát és másnap az ország terméséből ettek kovásztalan kenyeret és ugyanazon a napon árpadarát. Miután pedig ettek a föld terméséből, megszűnt a manna és Izrael fiai nem éltek többé ezzel az eledellel, hanem Kánaán földjének azévi terméséből ettek.

Zs 33

Dávidtól, amikor őrültséget színlelt Abimelek előtt, és az továbbengedte őt. Áldom az Urat minden időben, ajkamon van dicsérete szüntelen. Az Úrban dicsekszik lelkem, hallják meg a szelídek s örvendezzenek. Magasztaljátok az Urat velem, dicsérjük együtt az ő nevét. Kerestem az Urat és meghallgatott, minden rettegésből kiragadott engem. Nézzetek rá és megvilágosultok, és arcotok meg nem szégyenül. Íme ez a szegény kiáltott, az Úr meghallgatta, és kiszabadította minden szorongatásából. Az Úr angyala az őt félőket körülsáncolja, és kiragadja őket. Ízleljétek meg és lássátok, milyen édes az Úr, boldog az az ember, aki őbenne bízik! Féljétek az Urat, szentjei mind, mert nem szenvednek szükséget, akik őt félik! Gazdagok nyomorba juthatnak s éhezhetnek, de akik az Urat keresik, semmi jót sem nélkülöznek. Jöjjetek, fiaim, hallgassatok rám, az Úr félelmére tanítlak titeket. Ki az, aki élni akar, s jó napokat kíván látni? Őrizd meg nyelvedet a gonosztól, s ajkad ne beszéljen csalárdságot! Fordulj el a rossztól és tégy jót, keresd a békét és azt kövesd! Az Úr szemmel tartja az igazakat, és imádságukat meghallgatja. De az Úr tekintete ott a gonosztevőkön is, hogy eltörölje emléküket a földön. Kiáltottak az igazak és az Úr meghallgatta, és minden szorongatásukból kiszabadította őket. Közel van az Úr a megtört szívűekhez, és megmenti az alázatos lelkűeket. Sok nyomorúság éri az igazakat, de az Úr valamennyiből kimenti őket. Megőrzi minden csontjukat, egy sem törik el belőlük. Gonoszságuk öli meg a bűnösöket, s megbűnhődnek akik gyűlölik az igazat. De szolgáit az Úr megszabadítja, és senki sem bűnhődik, aki benne bízik.

2Kor 5,17-21

Ezért aki Krisztusban van, új teremtmény; a régiek elmúltak, s íme, újak keletkeztek. Mindez pedig Istentől van, aki Krisztus által kiengesztelt minket önmagával, és nekünk adta a kiengesztelés szolgálatát. Mert Isten volt az, aki Krisztusban kiengesztelte magával a világgal, úgyhogy nem számította be bűneinket, és ránkbízta a kiengesztelés igéjét. Mi tehát Krisztus követségében járunk, s maga Isten buzdít általunk. Krisztusért kérünk tehát benneteket, engesztelődjetek ki Istennel! Ő azt, aki nem ismert bűnt, bűnné tette értünk, hogy mi Isten igazsága legyünk őáltala.

Lk 15,1-3.11-32

Vámosok és bűnösök is mentek hozzá, hogy hallgassák. A farizeusok és az írástudók azonban méltatlankodtak: ,,Ez bűnösökkel áll szóba és velük eszik.’ Akkor ezt a példabeszédet mondta nekik: Azután így szólt: ,,Egy embernek volt két fia. A fiatalabb azt mondta apjának: ?,,Apám! Add ki nekem az örökség rám eső részét!?” Erre szétosztotta köztük vagyonát. Nem sokkal ezután a fiatalabb fiú összeszedte mindenét, elment egy távoli országba, és ott léha élettel eltékozolta vagyonát. Miután mindent elpazarolt, nagy éhínség támadt azon a vidéken, és nélkülözni kezdett. Erre elment és elszegődött egy ottani gazdához, aki kiküldte a tanyájára, hogy őrizze a disznókat. Szeretett volna jóllakni a disznók eledelével, de abból sem adtak neki. Ekkor magába szállt, és azt mondta: ?,,Apámnak hány bérese bővelkedik kenyérben, én meg itt éhen halok. Fölkelek, elmegyek apámhoz, és azt mondom neki: Apám! Vétkeztem az ég ellen és teellened! Már nem vagyok méltó arra, hogy fiadnak nevezz, csak béreseid közé fogadj be engem!?” Föl is kerekedett, és elment apjához. Apja már messziről meglátta és megesett rajta a szíve. Eléje sietett, a nyakába borult és megcsókolta. A fiú így szólt hozzá: ?,,Apám! Vétkeztem az ég ellen és teellened; már nem vagyok méltó arra, hogy fiadnak nevezz.?” Az apa azonban ezt mondta szolgáinak: ?,,Hozzátok hamar a legdrágább ruhát és adjátok rá, húzzatok gyűrűt az ujjára és sarut a lábára! Azután hozzátok elő a hízlalt borjút, vágjátok le, együnk és vigadjunk, mert ez a fiam meghalt, és föltámadt, elveszett, és megtaláltatott.?” Aztán elkezdtek vigadozni. Az időseb fiú pedig a mezőn volt, és amikor hazatérőben a házhoz közeledett, meghallotta a zeneszót és táncot. Odahívott egyet a szolgák közül, és megkérdezte, hogy mi történt. Az így válaszolt neki: ?,,Megjött az öcséd, és apád levágta a hízlalt borjút, mivel egészségben kapta őt vissza.?” Erre az megharagudott, és nem akart bemenni. Ezért az apja kijött, és kérlelte. Ő azonban ezt mondta apjának: ?,,Lásd, hány esztendeje szolgálok neked, soha meg nem szegtem parancsodat, mégsem adtál nekem soha egy kecskét sem, hogy mulathassak barátaimmal. De amikor megjött ez a te fiad, aki a vagyonodat parázna nőkre költötte, levágattad neki a hízlalt borjút.?” Ő azonban azt mondta neki: ?,,Fiam! te mindig velem vagy, és mindenem a tiéd. De vigadozni és örvendezni kellett, mert ez az öcséd meghalt, és föltámadt, elveszett, és megtaláltatott.?”’