Gondolkodtató melankólia

Isten azért adta nekünk az Igéjét, hogy ismerjük meg azt, amink már megvan, — az örök életet — azután járjunk a világosságában.

május 8, 2010 havi archívum

AZ ÖRÖMHÍR LUKÁCS SZERINT 20. RÉSZ

[Lk. 20.1] Egyik napon, amelyen a szenthelyen a népet tanította, s az örömhírt hirdette, történt, hogy hozzáléptek a főpapok és írástudók a vének társaságában
[Lk. 20.2] és megkérdezték őt: “Mondd meg nekünk, miféle felhatalmazással cselekszed ezeket. Ki az, aki ezt a felhatalmazást adta?”
[Lk. 20.3] “Én is kérdek valamit tőletek – felelte nekik Jézus. Mondjátok meg nekem,
[Lk. 20.4] János bemerítése az égből volt-e, vagy emberektől való?”
[Lk. 20.5] Azok maguk közt így fontolgattak: “Ha azt mondjuk, mennyből való, ezt fogja rá mondani: Miért nem adtatok hát hitelt neki?
[Lk. 20.6] Ha meg azt mondjuk: Emberektől, az egész nép megkövez bennünket. Hisz meg vannak győződve afelől, hogy János próféta.”
[Lk. 20.7] Azt felelték hát, hogy nem tudják, honnan való.
[Lk. 20.8] “Akkor én sem mondom meg nektek, hogy micsoda felhatalmazással cselekszem e dolgokat” – mondotta nekik Jézus.
[Lk. 20.9] Azután a néphez kezdett beszélni, s a következő példázatot mondotta el: “Egy ember szőlőt ültetett és azt szőlőmíveseknek adta ki, azután hosszabb időre külföldre utazott.
[Lk. 20.10] Mikor eljött az ideje, egy rabszolgát küldött a szőlőmívesekhez, hogy adjanak a szőlő gyümölcséből. De a szőlőmívesek megverték, és üresen küldötték vissza.
[Lk. 20.11] Akkor másik rabszolgát küldött, de azt is megverték, meggyalázták, és üresen bocsátották el.
[Lk. 20.12] Folytatta, és egy harmadikat küldött, de azok azt is megsebesítették és kidobták.
[Lk. 20.13] Mit tegyek? – kérdezte ekkor a szőlőnek ura. – Elküldöm szeretett fiamat. Vele szemben majd csak megváltozik viselkedésük.
[Lk. 20.14] Mikor azonban a szőlőmívesek meglátták a fiút, ezt fontolgatták egymás között: Ő az örökös. Öljük meg, hogy mienk legyen az örökrésze.
[Lk. 20.15] Kivetették hát őt a szőlőből és megölték. Vajon mit fog tenni velük a szőlőnek ura?
[Lk. 20.16] Meg fog jönni, s el fogja veszteni ezeket a szőlőmíveseket, a szőlőt pedig másoknak adja ki.” Mikor azok ezt hallották, így szóltak: “Szó sem lehet róla.”
[Lk. 20.17] De ő rájuk tekintett és így szólt: “Mi van efelől megírva? Amely követ az építők a próbán elvetettek, az lett a szegletnek fejévé.
[Lk. 20.18] Össze fog zúzódni mindenki, aki arra a kőre esik, azt pedig, akire az esik rá, szét fogja morzsolni.”
[Lk. 20.19] Az írástudók és főpapok abban az időben lehetőséget kerestek, hogy kezüket rávessék, de féltek a néptől. Megértették ugyanis, hogy ezt a példázatot róluk mondotta.
[Lk. 20.20] Szemmel tartották hát őt, és kémeket küldöttek mellé, kik magukat igazságosaknak tettették, hogy azok valamely szaván megfogják őt, hogy azután átadhassák a felsőbbségnek és a helytartó hatóságának.
[Lk. 20.21] A kémek megkérdezték őt: “Tanító, tudjuk, hogy helyesen szólasz és tanítasz, hogy nem nézed senki személyét, hanem az Isten útját az igazság alapján tanítod.
[Lk. 20.22] Szabad-e a császárnak adót fizetni vagy nem?”
[Lk. 20.23] Jézus észrevette ravaszkodásukat, és ezt mondta nekik:
[Lk. 20.24] “Mutassatok nekem egy dénárt. Kinek a képe és felirata van rajta?” “A császáré” – felelték azok,
[Lk. 20.25] mire ezt mondta nekik: “Akkor hát adjátok meg a császárnak, ami a császáré és az Istennek, ami az Istené.”
[Lk. 20.26] Nem volt rá erejük, hogy a nép előtt valamely szaván megfogják, ellenkezőleg, a felelete csodálatba ejtette és elhallgattatta őket.
[Lk. 20.27] Néhány szadduceus is ment hozzá, kik tagadják, hogy volna feltámadás. Ezek is kérdést intéztek hozzá.
[Lk. 20.28] “Tanító – szóltak -, Mózes megírta nekünk, hogy amikor meghal egy testvér, kinek felesége van, ha gyermek nélkül maradt, a testvére vegye el a feleségét, és ő támasszon magot a testvérének.
[Lk. 20.29] Heten voltak testvérek. Az első feleséget vett, és gyermektelenül meghalt.
[Lk. 20.30] A másik is,
[Lk. 20.31] a harmadik is elvette az asszonyt, hasonlóképpen mind a hét, s anélkül, hogy gyermeket hagytak volna, meghaltak.
[Lk. 20.32] Utoljára az asszony is meghalt.
[Lk. 20.33] A feltámadáskor most már kié lesz az asszony, hiszen mind a hété volt?”
[Lk. 20.34] Jézus ezt felelte nekik: “E kornak fiai házasodnak és férjhez mennek,
[Lk. 20.35] de akiket méltóknak ítélnek arra, hogy eljussanak ama következő korba, s a halottak közül való feltámadásra, azok nem fognak sem házasodni, sem férjhez menni,
[Lk. 20.36] többé már meg sem halhatnak, mert az angyalokkal egyenlők, és mivel a feltámadásnak fiai, Istennek is fiai.
[Lk. 20.37] Arra pedig, hogy a halottak feltámadnak, Mózes utalt a csipkebokornál, amikor az Urat Ábrahám Istenének, Izsák Istenének és Jákób Istenének mondotta.
[Lk. 20.38] Isten pedig nem halottaké, hanem élőké. Általa ugyanis mindannyian élnek.”
[Lk. 20.39] Erre az írástudók közül némelyek megszólaltak: “Tanító! Helyesen szólottál.”
[Lk. 20.40] Többet azután nem is merték őt semmi felől megkérdezni.
[Lk. 20.41] De azután ő kérdezte meg őket: “Hogyan mondhatják a Krisztust Dávid fiának,
[Lk. 20.42] amikor Dávid ezt mondja róla a Zsoltárok könyvében: Szólt az Úr az én Uramhoz: Ülj le jobbomon,
[Lk. 20.43] míg ellenségeidet lábad zsámolyává nem teszem.
[Lk. 20.44] Dávid Urának mondja őt, miképp lehet akkor a fia?”
[Lk. 20.45] Az egész nép füle hallatára így szólt tanítványaihoz:
[Lk. 20.46] “Őrizkedjetek az írástudóktól, akik szívesen járnak palástosan: akiknek kedvesek a piacokon hallott köszöntések, zsinagógáikban az első hely, és lakomákon az elölülés,
[Lk. 20.47] akik feleszik az özvegyek házát, de színből hosszan imádkoznak. Ezek súlyosabb ítéletet fognak kapni.”

AZ ÖRÖMHÍR LUKÁCS SZERINT 19. RÉSZ

[Lk. 19.1] Bevonult Jerikóba és keresztülment a városon.
[Lk. 19.2] Egy Zakeus nevű férfi, aki fővámszedő volt és gazdag ember,
[Lk. 19.3] látni igyekezett Jézust, hogy ki s miféle lehet: A tömeg miatt azonban nem tehette, mert alacsony termetű volt.
[Lk. 19.4] Előre futott hát és felmászott egy eperfügefára, hogy lássa őt. Arra kellett ugyanis elmennie.
[Lk. 19.5] Mikor Jézus arra a helyre ért, feltekintett és megszólította: “Zakeus, siess, szállj alá, mert a te házadban kell ma megszállnom.”
[Lk. 19.6] Zakeus sietve leszállott és örömmel fogadta be.
[Lk. 19.7] Akik ezt látták, mindnyájan nagyon zúgolódtak. Vétkező emberhez ment be megpihenni szállásra – szóltak.
[Lk. 19.8] Zakeus azonban előállott és így szólt az Úrhoz: “Nézd, Uram, vagyonomnak felét a szegényeknek adom, és négyszerest fizetek vissza annak, akitől valamit hamis ürüggyel elvettem.”
[Lk. 19.9] Jézus erre ezt mondta neki: “Ma jött el a menekülés napja ennek a háznak, amennyiben ő is Ábrahám fia.
[Lk. 19.10] Hiszen az embernek Fia azért jött, hogy megkeresse és megmentse az elveszettet.”
[Lk. 19.11] Míg azok ezeket hallgatták, ő még egy példázatot csatolt az elmondottakhoz azért, mert közel volt Jeruzsálemhez, és mert azok úgy vélekedtek, hogy azonnal meg kell jelennie az Isten királyságának.
[Lk. 19.12] “Egy nemes ember messze országba utazott el – szólott -, hogy ott királyságot kapjon, és azután visszatérjen.
[Lk. 19.13] Magához hívatta hát tíz rabszolgáját és azoknak tíz minát adott. – Kereskedjetek – mondta nekik -, amíg visszajövök.
[Lk. 19.14] Polgárai azonban gyűlölték őt, és követséget küldöttek utána ezzel az üzenettel: Nem akarjuk, hogy ő legyen a király rajtunk.
[Lk. 19.15] Miután a királyságot elnyerte és visszatért, történt hogy magához hívatta rabszolgáit, akiknek pénzt adott, hogy megtudja, hogy kereskedésével ki mit szerzett.
[Lk. 19.16] Megjött az első és így szólt: Uram, minád még tízet szerzett.
[Lk. 19.17] Mire ő így felelt: Jól van, derék rabszolgám, minthogy a legcsekélyebben hű voltál, tíz városon legyen fennhatóságod.
[Lk. 19.18] Megjött a második és ezt mondta: Uram, minád öt minát szerzett.
[Lk. 19.19] – Légy öt város felett – mondta ennek is.
[Lk. 19.20] Azután eljött megint más s ezt mondta: Uram, itt van a minád. Keszkenőmben félretéve tartottam.
[Lk. 19.21] Féltem ugyanis tőled, mert szigorú ember vagy, elveszed, amit nem te tettél el, és aratsz ott, ahol nem vetettél.
[Lk. 19.22] Szájadból ítéllek meg, te rossz rabszolga – mondotta neki a király -, mert tudtad, hogy szigorú ember vagyok, elveszem, amit nem én tettem el, és azt aratom, amit nem én vetettem.
[Lk. 19.23] Miért nem adtad pénzemet a bankasztalra? Mikor megjöttem, nyereséggel szerezhettem volna vissza.
[Lk. 19.24] Azután így szólt a mellette állókhoz: Vegyétek el tőle a minát és adjátok annak, akinek tíz minája van.
[Lk. 19.25] Uram, tíz minája van – szólottak azok.
[Lk. 19.26] Azt mondom nektek, hogy mindenkinek adni fognak, akinek van, de attól, akinek nincs, még azt is elveszik, amije van.
[Lk. 19.27] Azon kívül ezeket az én ellenségeimet, akik nem akarták, hogy én legyek királlyá rajtuk, vezessétek ide, és öljétek le őket előttem.”
[Lk. 19.28] Miután ezeket elmondta, tovább folytatta előre útját Jeruzsálembe menve fel.
[Lk. 19.29] Történt, hogy amikor közel ért Betfagéhoz és Betániához, azon a hegyen, amelyet az Olajfákról neveztek el, elküldte két tanítványát
[Lk. 19.30] ezzel az utasítással: “Menjetek el a szemben levő faluba, találtok ott egy megkötözött szamárcsikót, amelyen ember még sohasem ült, azt oldjátok el és hozzátok ide.
[Lk. 19.31] Ha valaki azt kérdené tőletek: Miért oldjátok el? Így feleljetek: Mert az Úrnak szüksége van rá.”
[Lk. 19.32] Mikor a küldöttek elmentek, úgy találák, ahogy mondotta nekik.
[Lk. 19.33] Ahogy a szamárcsikót eloldották, a gazdái megkérdezték tőlük: “Miért oldjátok el a csikót?”
[Lk. 19.34] Erre ők ezt felelték: “Mert az Úrnak szüksége van rá.”
[Lk. 19.35] Ezután Jézushoz vezették a csikót, rádobták köpenyeiket és felültették Jézust.
[Lk. 19.36] Mialatt ment, köpenyeiket az útra terítették.
[Lk. 19.37] Mikor már közel volt az Olajfák hegyének lejárójához, a tanítványok egész sokasága örvendezve nagy hangon kezdte magasztalni Istent mindazokért a hatalmas tettekért, amelyeket láttak.
[Lk. 19.38] “Áldott, aki jő, az Úr nevében érkező király – szólottak. A mennyben békesség és a magasságban dicsőség.”
[Lk. 19.39] Ekkor a tömegből néhány farizeus megszólította Jézust: “Tanító! Korhold meg tanítványaidat!”
[Lk. 19.40] “Azt mondom nektek – felelte ő -, hogy ha ezek hallgatnak, a kövek kezdenek kiáltani.”
[Lk. 19.41] Mikor közel érkezett és meglátta a várost, sírva fakadt rajta
[Lk. 19.42] és ezt mondotta: “Óh, ha a mai napon te is megismerted volna, hogy mi válik békességedre. Most azonban el van rejtve szemed elől.
[Lk. 19.43] Mert napok jönnek rád, amelyekben ostromfalat építenek ellened ellenségeid, körülvesznek, és mindenünnen szorongatnak majd,
[Lk. 19.44] azután a földre tipornak téged és benned lakó gyermekeidet, követ kövön nem fognak hagyni benned azért, mert nem ismerted fel meglátogatásodnak idejét.”
[Lk. 19.45] Azután bement a szenthelyre, s hozzáfogott az árusok kiűzéséhez.
[Lk. 19.46] “Meg van írva – mondotta nekik – Az én házam imádkozásnak háza lesz. Ti azonban azt rablók barlangjává tettétek.”
[Lk. 19.47] Naponta tanított a szenthelyen. A főpapok, írástudók, meg a nép főemberei igyekeztek elveszíteni őt, de nem találták meg a módját, miként vigyék véghez. Mert az egész nép rajta csüngött, s úgy hallgatták őt.

AZ ÖRÖMHÍR LUKÁCS SZERINT 18. RÉSZ

[Lk. 18.1] Egy példázatot is mondott nekik a célból, hogy mindenkor imádkozzanak, és az imádkozásban hanyagokká ne legyenek.
[Lk. 18.2] “Valamelyik városban – mondotta – volt egy bíró, aki Istent nem félt, és emberek előtt nem szégyenkezett.
[Lk. 18.3] Volt egy özvegyasszony is abban a városban, s az ezzel a kéréssel járt a bíróhoz: Ítéld meg az igazamat ellenfelemmel szemben.
[Lk. 18.4] A bíró egy ideig nem akarta megtenni. De később így gondolkozott: Bár Istent nem félek s emberek előtt nem szégyenkezem,
[Lk. 18.5] mégis amiatt, hogy zaklat engem ez az özvegyasszony, megítélem az igazát, hogy a végén, ha eljön, valahogy arcul ne üssön engem.
[Lk. 18.6] Hallottátok, mit mond a hamis bíró? – kérdezte az Úr.
[Lk. 18.7] Hát az Isten nem ítéli-e meg választottainak igazát, ha ezek nappal és éjjel kiáltanak hozzá, még ha hosszútűrő is velük kapcsolatban?
[Lk. 18.8] Azt mondom nektek, hogy hamar megítéli igazukat. Hanem az embernek Fia, amikor eljön, fog-e hitet találni a földön?”
[Lk. 18.9] A következő példázatot mondotta egyeseknek, akik abban elbizakodtak, hogy igazságosak, és a többi embert semmibe sem vették.
[Lk. 18.10] “Két ember felment a templomba imádkozni. Az egyik farizeus volt, a másik vámszedő.
[Lk. 18.11] A farizeus kiállott, és magának beszélve a következőket imádkozta: Óh Isten, hálát adok neked, hogy nem vagyok olyan, mint a többi ember, akik ragadozók, hamisak, házasságtörők, vagy amilyen ez a vámszedő is itt.
[Lk. 18.12] Egy héten kétszer böjtölök, megadom a tizedet mindenből, amit szerzek.
[Lk. 18.13] A vámszedő messzire állott, s még a szemét sem akarta égre emelni, hanem a mellét verte és így szólt: Óh Isten, engesztelődjél meg irányomban, ki vétkes vagyok.
[Lk. 18.14] Azt mondom nektek, hogy ő megigazulva ment alá házába, inkább, mint amaz. Mert mindenkit meg fognak alázni, aki magát felmagasztalja, de azt, aki megalázza magát, fel fogják magasztalni.”
[Lk. 18.15] A kisdedeket is elvitték hozzá, hogy megérintse őket. Mikor a tanítványok látták, korholták őket,
[Lk. 18.16] de Jézus magához szólította a kisdedeket.” Hagyjátok a gyermekeket, hadd jöjjenek hozzám – mondotta -, ne tiltsátok el őket, mert ilyeneké az Isten királysága.
[Lk. 18.17] Bizony azt mondom nektek, aki nem úgy fogadja Isten királyságát, mint egy gyermek, nem megy be abba.”
[Lk. 18.18] Bizonyos elöljáró is megkérdezte őt: “Jó Tanító! Mit tegyek, hogy az örök élet örökös részemmé váljék?”
[Lk. 18.19] “Miért mondasz engem jónak – felelte neki Jézus. Senki sem jó, csak az Isten.
[Lk. 18.20] A parancsolatokat ismered: Ne törj házasságot, ne ölj, ne lopj, ne tégy hamis tanúságot, tiszteld apádat és anyádat.”
[Lk. 18.21] “Mindezeket ifjúságomtól fogva megőriztem” – felelte az.
[Lk. 18.22] Mikor Jézus meghallotta, így szólt hozzá: “Még egy dolog hiányzik nálad: Add el mindenedet és oszd szét szegényeknek. Így kincsed lesz a mennyekben. Azután jer, és kövess engem.”
[Lk. 18.23] Az elöljárót, amikor ezeket hallotta, majd ellepte a bánat, mert szerfelett gazdag volt.
[Lk. 18.24] Mikor Jézus bánatba borulni látta őt, így szólt: “Mily nehezen mennek be az Isten királyságába azok, akiknek birtokaik vannak.
[Lk. 18.25] Mert kevesebb fáradsággal jut be valahová egy teve a tű fokán keresztül, mint ahogy egy gazdag megy be az Isten királyságába.”
[Lk. 18.26] Erre megkérdezték azok, akik hallották: “Ki menekülhet meg hát akkor?”
[Lk. 18.27] Jézus ezt felelte: “Ami embereknél lehetetlen, Istennél lehetséges.”
[Lk. 18.28] Megszólalt Péter: “- Lám, mi elhagytuk azt, ami a magunké volt, és téged követtünk.”
[Lk. 18.29] Ő ezt felelte: “Bizony, azt mondom nektek, hogy az Isten királyságáért még senki sem hagyta el házát, vagy feleségét, vagy testvéreket, vagy szülőket, vagy gyermekeket anélkül,
[Lk. 18.30] hogy ne kapná meg mindennek a sokszorosát ebben az időben, a jövendő korban pedig nem kapna örök életet.”
[Lk. 18.31] Magához vette a tizenkettőt, s így szólt hozzájuk: “Lássátok, most felmegyünk Jeruzsálembe, és ott befejezésre jut minden, amit az embernek Fia felől a próféták által megírtak.
[Lk. 18.32] Mert át fogják adni a nemzeteknek, megcsúfolják, bántalmazzák, leköpdösik,
[Lk. 18.33] megostorozzák és megölik majd, de a harmadik napon fel fog támadni.”
[Lk. 18.34] Ám ők semmit sem láttak át ezekből, a beszéd értelme el volt rejtve előlük és nem ismerték fel a mondottakat.
[Lk. 18.35] Történt, hogy amikor Jerikóhoz közeledett, egy vak az útfélen ült és kéregetett.
[Lk. 18.36] Mikor hallotta, hogy tömeg vonul arra el, tudakozódott, hogy mi az.
[Lk. 18.37] Tudtára adták, hogy a názáreti Jézus megy el arra.
[Lk. 18.38] Erre kiáltani kezdett: “Jézus, Dávid fia, könyörülj rajtam!”
[Lk. 18.39] Akik elől mentek, korholták, hogy hallgasson, de ő annál inkább kiáltozott: “Dávid fia, könyörülj rajtam!”
[Lk. 18.40] Jézus erre megállott és megparancsolta, hogy vezessék hozzá. Mikor közelébe ért, megkérdezte tőle:
[Lk. 18.41] “Mit akarsz, mit cselekedjem veled?” “Uram, hogy megjöjjön a szemem világa” – felelte az,
[Lk. 18.42] mire Jézus így szólt hozzá: “Láss! Hited megmentett.”
[Lk. 18.43] És azonnal látott, majd Istent dicsőítve követte őt. Erre az egész nép, mely a történetet látta, magasztalta ott az Istent.

AZ ÖRÖMHÍR LUKÁCS SZERINT 17. RÉSZ

[Lk. 17.1] Tanítványainak meg ezt mondta: “Elkerülhetetlen, hogy kelepcék ne készüljenek, de jaj annak, aki azokat készíti.
[Lk. 17.2] Jobb volna az ilyennek, ha malomkővel a nyaka körül a tengerbe dobnák, minthogy e kicsinyek közül egyet tőrbe csaljon.
[Lk. 17.3] Óvakodjatok tőlük. Ha testvéred vétkezik, dorgáld meg. Ha más felismerésre tér, bocsáss meg neki.
[Lk. 17.4] Ha egy nap hétszer vétkezik ellened és hétszer tér meg hozzád e szóval: Más felismerésre jutottam! Megbocsáss neki.”
[Lk. 17.5] “Növeld hitünket” – szóltak az apostolok az Úrnak.
[Lk. 17.6] Az Úr azonban ezt felelte: “Ha olyan volna a hitetek, mint a mustármag és azt mondanátok ennek az eperfának: Szakadj ki gyökerestül és ültetődjél át a tengerbe, engedelmeskednék nektek.
[Lk. 17.7] Mondja-e valaki közületek rabszolgájának, amikor az a szántásból vagy legeltetésből hazatér: Jöjj ide hozzám tüstént és dőlj asztalhoz.
[Lk. 17.8] Ellenkezőleg ezt fogja mondani neki: Készíts valamit, míg eszem és iszom, és azután egyél és igyál te.
[Lk. 17.9] Vajon megköszöni a rabszolgának, hogy megtette rendelkezéseit?
[Lk. 17.10] Éppen így ti is, ha mindent megtesztek, amit rendeltek nektek, így szóljatok: Haszontalan rabszolgák vagyunk, annyit tettünk csak, amennyit úgyis tartoztunk megtenni.”
[Lk. 17.11] Történt, hogy amikor Jeruzsálembe utaztában Szamária és Galilea között ment el,
[Lk. 17.12] egy faluba tért be, és ott tíz bőrpoklos férfival találkozott. Azok messziről megálltak
[Lk. 17.13] és emelt hangon kiáltották: “Jézus, Mester, könyörülj rajtunk!”
[Lk. 17.14] Ahogy meglátta őket, így szólt hozzájuk: “Menjetek el, mutassátok meg magatokat a papoknak.” S az történt, hogy mialatt odamentek, megtisztultak.
[Lk. 17.15] Közülük azonban az egyik, amikor látta, hogy meggyógyult, Istennek hangos dicséretével az ajkán visszatért,
[Lk. 17.16] s arcával a lábához esett és hálát adott neki. Ez az ember szamáriai volt.
[Lk. 17.17] “Hát nem tízen tisztultak meg? – szólalt meg Jézus. – Hol van a kilence?
[Lk. 17.18] Nem akadt több, aki visszatért volna, hogy Istennek dicsőséget adjon, csak ez az idegen származású?”
[Lk. 17.19] Azután azt mondta neki: “Kelj fel, eredj el! A hited megmentett.”
[Lk. 17.20] Mikor a farizeusok azt kérdezték, hogy mikor jön el az Istennek királysága, ily szóval felelt nekik: “Az Istennek királysága nem szemmel láthatóan jön el,
[Lk. 17.21] nem mondhatják majd azt: Lám itt, vagy amott van. Lássátok, az Isten királysága bennetek van.”
[Lk. 17.22] Majd tanítványaihoz szólott: “Napok jönnek, amelyeken megkívánjátok, hogy az ember Fiának napjaiból bár egyet is láthassatok, de nem fogtok látni.
[Lk. 17.23] Akkor ezt fogják majd nektek mondani: Lám ott van! Lám itt van! Ne menjetek el, ne fussatok utána.
[Lk. 17.24] Mert mint ahogy a felvillanó villámlás egyik aljától a másik aljáig megvilágítja az eget, a maga napján olyan lesz az ember Fia is.
[Lk. 17.25] Előbb azonban sokat kell szenvednie, kell, hogy ez a nemzedék elvesse őt, mint olyant, aki a próbát nem állja meg.
[Lk. 17.26] Ahogy Noé napjaiban történt, úgy lesz az ember Fiának napjaiban is.
[Lk. 17.27] Az emberek ettek, ittak, házasodtak, nőül mentek addig a napig, amelyen Noé bement a bárkába, és akkor eljött az özönvíz és mindenkit elveszített.
[Lk. 17.28] Úgy lesz majd, mint ahogy Lót napjaiban történt: Ettek, ittak, vásároltak, eladtak, ültettek, építettek,
[Lk. 17.29] de amely napon Lót Szodomából kiment, tűz és kéneső hullott az égből és elveszített mindenkit.
[Lk. 17.30] Így történik majd azon a napon is, amelyen az embernek Fiáról a lepel lehull.
[Lk. 17.31] Ha valaki azon a napon a háztetőn lesz, a holmija pedig a házban, ne szálljon alá, hogy elvigye azt. Úgy tegyen az is, aki a mezőn van, ne térjen vissza.
[Lk. 17.32] Emlékezzetek Lót feleségére.
[Lk. 17.33] Aki lelkét megszerezni igyekszik, el fogja veszíteni, – aki el fogja veszíteni lelkét, életre szüli azt.
[Lk. 17.34] Azt mondom nektek: Azon az éjszakán ketten lesznek egy ágyon, az egyiket magukhoz veszik, a másikat elhagyják majd,
[Lk. 17.35] két asszony őröl egy helyen, az egyiket magukhoz veszik, a másikat elhagyják majd.
[Lk. 17.36] Ketten lesznek a mezőn, az egyik felvétetik, a másik ott hagyatik.”
[Lk. 17.37] Ekkor megszólaltak: “Hol lesz ez Uram?” és ő ezt felelte nekik: “Ahol a test lesz, oda gyűlnek majd a saskeselyűk.”

2010. május 8. Húsvét, 5. hét, szombat A nap liturgikus színe: fehér

A szolgáid vagyunk, Urunk. Nem kívánunk jobb sorsot, mint a Tiéd volt. Szeretnék kitartani melletted minden próbatétel idején. Téged követünk akkor is, ha a világ ezt nem érti, mert szolgáltunkkal rólad szeretnénk tanúságot tenni. Segíts nekünk, urunk, megérteni, hogy életünk a szolgálatban és az önfeláldozásban teljesedik ki.

ApCsel 16,1-10

Eljutott Derbébe és Lisztrába is. Volt ott egy Timóteus nevű tanítvány, egy hívővé lett zsidó anyának és pogány apának volt a fia. A testvérek, akik Lisztrában és Ikóniumban voltak, jó véleménnyel voltak róla. Pál azt akarta, hogy vele menjen az útra, azért magához vette és körülmetéltette, tekintettel a zsidókra, akik ezekben a helységekben voltak; mindenki tudta ugyanis, hogy az apja pogány volt. Amikor sorra járták a városokat, s tudatták, mihez kell tartaniuk magukat, közölték velük a határozatokat, amelyeket az apostolok és a presbiterek hoztak, akik Jeruzsálemben voltak. Így az egyházak megerősödtek a hitben és gyarapodtak számban napról-napra. Amikor keresztülmentek Frígián és Galácia tartományán, a Szentlélek megtiltotta nekik, hogy Ázsiában hirdessék Isten igéjét. Míziába érve megkísérelték ugyan, hogy Bitíniába menjenek, de Jézus Lelke nem engedte őket. Ezért átmentek Mízián, és lementek Troászba. Itt látomás jelent meg Pálnak éjnek idején: egy makedón férfi eléje állt és könyörgött neki: ,,Jöjj át Makedóniába, és segíts rajtunk!” Miután ezt a jelenést látta, késedelem nélkül igyekeztünk elindulni Makedóniába. Biztosan tudtuk, hogy Isten hívott minket, hogy hirdessük nekik az evangéliumot.
Jn 15,18-21

Ha a világ gyűlöl benneteket, tudjátok meg, hogy engem előbb gyűlölt nálatok. Ha a világból valók volnátok, a világ szeretné azt, ami az övé. Mivel nem vagytok a világból valók, hanem kiválasztottalak titeket a világból, azért gyűlöl benneteket a világ. Emlékezzetek a szóra, amit mondtam nektek: Nem nagyobb a szolga uránál. Ha engem üldöztek, titeket is üldözni fognak; ha az én szavamat megtartották, a tiéteket is megtartják majd. Ám mindezeket az én nevemért fogják tenni veletek, mert nem ismerik azt, aki küldött engem.

2010. május 8., szombat Mária szemével

János azért tudta olyan magasan szárnyalva szemlélni az Igét, Aki kezdettől fogva Istennél volt és Isten volt, mert Isten anyja lakott vele. Ez a rendkívüli együttélés, azzal a személlyel való közösség, aki „megjegyezte mindezeket a dolgokat, és el-elgondolkodott rajtuk szívében” (Lk 2,19), megnyitotta szemét. Látta az Egyházat, annak jövőjét, küzdelmeit és győzelmét, mivel előtte állt az Egyház modellje.

A Szűz az Egyház mintaképe, ezért a papok, akik valamennyien az Egyház építésére kaptak meghívást, akkor tudják legjobban végezni feladatukat, ha Máriára tekintenek. Ha a papok Máriával közösségben élnek, akkor ő, mint az egység édesanya, megmutatja nekik, hogyan kell formába önteni a szeretetet a szívekben és a szívek között, hogyan kell Krisztus testét felépíteni aszerint a legtökéletesebb szeretet-párbeszéd szerint, amely maga a Szentháromság.

A papok, a szerzetesek vele, az Egyház Édesanyjával, az egység Édesanyjával tudják megvalósítani hivatásukat, hogy hiteles módon a „párbeszéd emberei” legyenek. Vele együtt lesznek az egység építői, „hogy mindnyájan egy legyenek” (Jn 17,21).

Chiara Lubich

2010. május 8. – Szombat

Búcsúbeszédében Jézus így szólt övéihez: “Ha a világ gyulöl titeket,
tudjátok meg: engem elobb gyulölt. Ha a világból volnátok, szeretne
titeket a világ, mint övéit. De ti nem vagytok a világból, mert
kiválasztottalak titeket a világból; ezért gyulöl benneteket a világ.
Emlékezzetek vissza tanításomra: nem nagyobb a szolga uránál! Ha engem
üldöztek, titeket is üldözni fognak. Ha az én tanításomat megtartották, a
tiéteket is megtartják. Mindezt miattam teszik veletek, mert nem ismerik
azt, aki küldött engem.”
Jn 15,18-21

Elmélkedés:

Aki Krisztus tanítványa akar lenni, annak ugyanazt a sorsot kell
vállalnia, mint amilyen az övé volt. Az evangéliumokban több helyen is
találkozunk azzal, hogy nem mindenki hallgatja hittel és fogadja el Jézus
szavát. Némelyek nem ismerik fel személyében a világosságot, mert jobban
szeretik a sötétséget, s nem akarják az igaz Istent megismerni, aki
Jézuson keresztül mutatja meg önmagát az embereknek. Vannak emberek, akik
elfordulnak tole, s nem hallgatják tovább, sot olyanok is, akik nyíltan
szembefordulnak vele és a vesztét akarják. Ha vállaljuk Krisztus sorsát,
akkor el kell fogadnunk nekünk is az elutasítást, a meg nem értést vagy
néha a nyílt bántalmazásokat is. Vállalom-e az Úr sorsát?
(c) Horváth István Sándor

Imádság:

Fölséges és dicsoséges Isten, ragyogd be szívem sötétséget, és adj nekem
igaz hitet, biztos reményt, és tökéletes szeretetet, érzéket és értelmet,
Uram, hogy megtegyem a Te szent és igaz parancsodat! Ámen.
Assisi Szent Ferenc

8. szombat

ApCsel 16,1-10; Zs 99; Jn 15,18-21
Isten rendelt minket oda az evangélium hirdetésére

ApCsel 16,1-10

Eljutott Derbébe és Lisztrába is. Volt ott egy Timóteus nevű tanítvány, egy hívővé lett zsidó anyának és pogány apának volt a fia. A testvérek, akik Lisztrában és Ikóniumban voltak, jó véleménnyel voltak róla. Pál azt akarta, hogy vele menjen az útra, azért magához vette és körülmetéltette, tekintettel a zsidókra, akik ezekben a helységekben voltak; mindenki tudta ugyanis, hogy az apja pogány volt. Amikor sorra járták a városokat, s tudatták, mihez kell tartaniuk magukat, közölték velük a határozatokat, amelyeket az apostolok és a presbiterek hoztak, akik Jeruzsálemben voltak. Így az egyházak megerősödtek a hitben és gyarapodtak számban napról-napra. Amikor keresztülmentek Frígián és Galácia tartományán, a Szentlélek megtiltotta nekik, hogy Ázsiában hirdessék Isten igéjét. Míziába érve megkísérelték ugyan, hogy Bitíniába menjenek, de Jézus Lelke nem engedte őket. Ezért átmentek Mízián, és lementek Troászba. Itt látomás jelent meg Pálnak éjnek idején: egy makedón férfi eléje állt és könyörgött neki: ,,Jöjj át Makedóniába, és segíts rajtunk!’ Miután ezt a jelenést látta, késedelem nélkül igyekeztünk elindulni Makedóniába. Biztosan tudtuk, hogy Isten hívott minket, hogy hirdessük nekik az evangéliumot.

Zs 99

Zsoltár. Hálaadásra. Ujjongjatok Istennek, minden földek, örvendezve szolgáljátok az Urat, járuljatok eléje lelkendezve! Tudjátok meg, hogy az Úr az Isten; ő alkotott minket és az övéi vagyunk az ő népe s az ő legelőjének nyája. Lépjetek be kapuiba hálaadással, udvaraiba magasztalással. áldjátok őt, dicsérjétek nevét. Mert jó az Úr; Örökké tart kegyelme, nemzedékről nemzedékre hűsége.

Jn 15,18-21

Ha a világ gyűlöl benneteket, tudjátok meg, hogy engem előbb gyűlölt nálatok. Ha a világból valók volnátok, a világ szeretné azt, ami az övé. Mivel nem vagytok a világból valók, hanem kiválasztottalak titeket a világból, azért gyűlöl benneteket a világ. Emlékezzetek a szóra, amit mondtam nektek: Nem nagyobb a szolga uránál. Ha engem üldöztek, titeket is üldözni fognak; ha az én szavamat megtartották, a tiéteket is megtartják majd. Ám mindezeket az én nevemért fogják tenni veletek, mert nem ismerik azt, aki küldött engem.