Gondolkodtató melankólia

Isten azért adta nekünk az Igéjét, hogy ismerjük meg azt, amink már megvan, — az örök életet — azután járjunk a világosságában.

május 11, 2010 havi archívum

2010. május 11. Húsvét, 6. hét, kedd (Boldog Salkaházi Sára, vértanú) A nap liturgikus színe: fehér

Higgy az Úr Jézusban, és üdvözülsz mind te, mind házad népe!

Salkaházi Sára szociális testvér azok közé tartozik, akikről Jézus azt mondja: “Nagyobb szeretete senkinek sincs annál, mint aki életét adja barátaiért!”
Személyében Magyarországon először emelt az Egyház a boldogok sorába egy egyszerű, középosztályból származó nőt, aki nem volt királylány, sem nemes. Salkaházi Sára valóban testvérünk, kortársunk és sorstársunk, aki arra hív bennünket, hogy győzzük le a korszellemet, hiszen élni csak másokért érdemes. Testvérünk, aki ember tudott maradni az embertelenségben, mert szenvedélyes szeretettel fordult Isten és az ember felé. Testvérünk, aki ember tudott maradni az embertelenségben, mert ki tudta mondani Istennek és embernek: az életemet adom érted! Testvérünk, Salkaházi Sára, vértanú és nem pusztán a sors áldozata, mert szeretetből, tudatosan vállalta másokért és másokkal az előre látható halált. Vértanúsága elkötelezett életének beteljesedése.

Rövid élettörténete:

Salkaházi Sára 1899. május 11-én született Kassán. 1929-ben belépett a Szociális Testvérek Társaságába, ahol fogadalmakkal teljesen Istennek szentelte életét. Örökfogadalmi mottója: Alleluja! Ecce ego, mitte me! – Alleluja! Itt vagyok, engem küldj! Krisztus iránti szenvedélyes szeretete fejeződött ki nagylelkű apostoli buzgóságában. Sokirányú szociális, mozgalmi és írói tevékenységet folytatott. Részt vett az üldözöttek mentésében a II. világháború idején. 1943-ban tudatosan felajánlotta életét a Társaságért, különösen a gyengékért, betegekért, azon esetre, ha Egyházüldözés, a Társaság és a testvérek üldözése következne be. 1944. december 27-én elhurcolták és menekítettjeivel együtt a Dunába lőtték.
A boldoggá avatási dekrétumot – amelyet XVI. Benedek pápa 2006. április 28-án írt alá – Erdő Péter bíboros prímás érsek 2006. szeptember 17-én Budapesten, a Szent István Bazilika előtti téren ünnepi szentmise keretében hírdette ki.

Részletes életrajza:
(www.salkahazisara.com)

A századelő Magyarországának egyik legpatinásabb nagyvárosa volt Kassa, centrumában a híres Schalkház Szállóval, mely évtizedeken keresztül a magyar művészet közismert fellegvárának szerepét töltötte be. Ez a funkciója akkor is megmaradt, amikor ifj. Schalkház Lipótnak – Sára édesapjának – korai halála után az édesanya mint igazgatósági tag dolgozott tovább a részvénytársasággá alakított intézményben. E jövedelméből tartotta el három gyermekét.
Sára 1899. május 11-én született. Iskoláit a tanítónői diploma megszerzéséig Kassán végezte. Kislánykori karakteréről a leghitelesebb képet bátyja, Lipót rajzolta meg számunkra. Fiús temperamentumú, határozott fellépésű, erős akaratú gyermek volt Sára, többnyire a fiúk játékaiba (pl. háborúsdi) kapcsolódott be szívesen.

Egyik iskolatársa s egyben barátnője mókás természetűnek, szellemes tréfacsinálónak ismerte, de megemlíti mélyen érző szociális lelkületét, hűséges, kitartó természetét is. A már tizenéves korában színdarabokat író Sárát esténként szobájába be-benyitogató családtagjai gyakran találták pamlaga előtt térdepelve, fejét kezébe temetve, gondolataiba és imáiba merülve.

Egy esztendeig működik tanítónőként, majd (az impériumváltás után a csehek által követelt hűségeskü megtagadása miatt) elhagyja a pályát. Megtanulja a könyvkötészetet, dolgozik húga kalapüzletében, 1919-től kezdve írogat különböző felvidéki magyar lapokba. Még ez évben újságírói igazolványt is szerez.
Szülővárosa közéletében élénken részt vesz, tárcáiban, novelláiban frissen reagál az eseményekre. Hamar elsajátítja azt a (századfordulón egyébként is divatos) szimbolikus kifejezésmódot, amellyel a kisebbségbe kényszerített magyarság sanyarú sorsát megrajzolhatja. 1926-ban jelenik meg első novelláskötete Fekete furulya címmel.

Közben éli a művészek, újságírók könnyed, mozgékony – de egyáltalán nem a mai értelemben vett – nagyvilági életét. “Önállóság, cigaretta, kávéház, csavargás a nagyvilágban hajadonfőtt, zsebredugott kézzel, friss vacsora egy kis kocsmában, cigányzene…” – írja naplójában korábbi életmódjáról.
1922-23-ban néhány hónapig eljegyzett menyasszony. Vőlegényét mint édesanyja egyik ingyenkosztos diákját ismerte meg, aki később gazdatisztnek tanult. Sára hamarosan ráeszmél arra, hogy a vidéki gazdatisztnék élete nem az ő örökmozgó, szuverén egyéniségének való, és visszaküldi a jegygyűrűt. Mindemellett már jelentkezik a szívében egy belső, hívó hang is, az éledező hivatásé…

Ő maga így ír erről egy visszaemlékezésében: “És ha az Úristen foglalt le magának?… Az első szó már elhangzott, s te meghallottad! És mégis bizonytalan vagy! Nyugtalan, kereső, vergődő. Mert van valami, ami miatt nem válaszoltál… Talán foglalkozásod, amelyben annyi örömet találsz, … talán csak az a néhány filléres cigaretta, amelynek szétoszló füstje mégis olyan áthághatatlanul burkol be.” A hivatásért való harc éppen tíz évig tartott Sára testvér életében.

1927-ben ismerkedik meg a Kassán letelepedő szociális testvérekkel. 1928-ban elvégzi az általuk szervezett szociális és népjóléti tanfolyamot, és lélekben egyre közelebb kerül a Társaság szelleméhez. Még ez évben “háztűznézőbe” megy a budapesti anyaházba, ahol kissé furcsállják ugyan túl modern, cigarettázó stílusát, de nem vágják el útját a Társasághoz. Sára belátja, hogy változnia, bizonyítania kell, s kemény küzdelmek árán rövid időn belül leszokik a dohányzásról és az újságírói élet kínálta “szabadságról”, hogy ráléphessen az Istennek adott lélek belső szabadságának új távlatokat nyitó útjára.

1929-ben elfogadják jelentkezését a Szociális Testvérek Társaságába. Februárban megkezdheti a noviciátust a szegvári házban. A fogadalomtétel előtti hónapokat már Kassán tölti, ahol a karitász szervezésének munkája várja. Első fogadalmát 1930 pünkösdjén teszi le Szegváron. Jelmondata egyetlen szó: “Alleluja!”

1932 őszén áthelyezik Komáromba, ahol irányítja a karitász munkát, emellett gyermekkonyhára felügyel, heti huszonhat órában hitoktat, szerkeszti a Katholikus Nő című folyóiratot, kegytárgyüzletet vezet, felügyel a szegények menházában, családokat látogat. 1934-től megbízzák a szlovenszkói magyar nők szervezésével. Eszterházy Lujzával létrehozzák a Katholikus Nőszövetséget -, Sára 1937-ig a mozgalom országos vezetője. Állandó levelezésben áll nyolcvan egyesületi vezetővel, kurzusokat szervez, beutazza a Felvidék és Kárpátalja városait, előadásokat tart a katolikus lányoknak és asszonyoknak.

1934-ben – igen kimerült állapotban visszahelyezik Kassára, túlfáradása miatt ez évben nem tehet fogadalmat. A fogadalom nélküli évben semmit sem változtat fogadalmas életvitelén. Ekkor támad benne először komoly vágy a missziós tevékenység iránt. Teljes hűségben és alázatban végzi tovább munkáját. Rendületlenül helytáll a leányifjúság szervezésében, előadó körútjainak témája a keresztény házasságra való felkészítés. Ebben az időben érlelődik meg benne az Isteni Jegyessel való állandó, bensőséges együttlét kegyelme. “Egyetlen boldogság az Úristené lenni, de ez azután olyan boldogság, hogy emellett eltörpül minden” – írja barátnőjének.

1937-ben a Brazíliában élő magyar bencések szociális testvéreket kérnek missziós munkára. Slachta Margit főelöljáró (ismerve Sára testvér vágyait), nem tagadja meg e kérést. Hogy e terv valóra válhasson, Sárának először magyar állampolgárrá kell válnia. E célból 1937 augusztusában végleg elhagyja Kassát, és Budapestre költözik. Az anyaházban mindig olyan beosztást kap, amilyen munkára épp nincs ember. Egy év alatt tizennyolc féle munkaterületen találjuk.

1938-ban a Katholikus Háziasszonyok Országos Szövetségében dolgozik, majd a háztartási alkalmazottakkal foglalkozik az ún. Zita-körökben.

Időközben a második világháború szomorú fejleményei miatt lehetetlenné vált a brazíliai misszióba utazás. “Már nem kérem azt se, hogy kijuthassak Brazíliába, csak azt kérem, hogy szentül élhessek, szentül szolgálhassam Istent” – írja naplójában.

1938-39-ig Sára testvér a szepesi, kassai, 1939-41-ig a técsői majd a rahói járás szociális előadója. 1939-ben a Katholikus Női Szociális Képzőben is tanít.

1940 pünkösdjén leteheti örökfogadalmát. Új jelmondata: “Alleluja! Ecce ego, mitte me!” (Íme itt vagyok, engem küldj!) Nevét 1942-ben – amikor a németbarátság következtében sokan visszaveszik eredeti német nevüket -, Salkaházira magyarosíttatja.

Slachta Margit és a Szociális Testvérek Társasága minden eszközzel küzd az országot elárasztó nemzetiszocialista métely ellen. Ez komoly veszélyekkel jár, amit a testvérek tudatosan vállalnak. Sára testvér 1940 áprilisában így ír naplójában: “…a kínzástól ne féljek, az apró testi gyengeségeket fogadjam szívesen, a halálnak örüljek”.

1941 februárjától a Katholikus Dolgozó Nők és Leányok Szövetségének országos vezetője és a mozgalom lapjának szerkesztője. Három évig dolgozik itt, ez idő alatt öt új otthont alapít közel háromszáz férőhellyel. Elkezdi az első magyar Munkásnő Főiskola építését. Állandóan utazgat, tanulmányi és lelkinapokat tart, gyűléseket szervez. A DL újság vezércikkeiben határozott katolikus ideológiai programot ad az elpogányosodott, fasizá1ódó közszellem ellenében. Egyre jobban ég benne a vágy, hogy felajánlhassa életét “azon esetre, ha Egyházüldözés, a Társaság és a testvérek üldöztetése következne be” (idézet életfelajánlásából). Az engedélyt megkapja, és az életfelajánlás – teljes titoktartással – a központi és a kerületi elöljáró jelenlétében 1943 szeptember végén vagy október elején megtörténik a budapesti anyaház Szentlélek kápolnájában.

1943-ban Árpád-házi Boldog Margitot a szentek sorába iktatják. Az 1944-es ünnepségsorozat keretében március 19-én Budapesten a Magyar Művelődés Házában (ma Erkel Színház) előadják Salkaházi Sára Fény és illat című, Szent Margitról szóló misztérium játékát, mely az Isten- és ember szeretet hősies apoteózisa. Az előadás után a hatóság berekeszti a DL ezt követő gyűlését. Ez a nap a német megszállás sötét napja, melytől kezdve a zsidókra és ellenállókra halál leselkedik.

A szociális testvérek kivették részüket az üldözöttek – nem kis bátorságot igénylő – menekítéséből. Mintegy ezer ember köszönheti nekik az életét, közülük közel száz személy szerint Sára testvérnek. A Társaság összes budapesti és vidéki háza tele volt hamis papírokkal felszerelt bújtatottakkal.

1944. december 27-én a nyilasok körülzártak a Bokréta utcai munkásnőotthont, amely Sára testvér vezetése alatt állt. Zsidók után kutattak, s négy gyanús személyt, valamint Bernovits Vilma hitoktatónőt őrizetbe vették. Sára testvér éppen nem tartózkodott a házban, csak végszóra érkezett meg. Kikerülhette volna a letartóztatást, de nem tette meg. Mint az otthon felelős vezetőjét, őt is elhurcolták, s egy szemtanú szerint még aznap este mind a hatukat – mezítelenre vetkőztetve – a jeges Dunába lőtték. A kivégzés előtti percben Sára testvér gyilkosai felé fordulva letérdepelt, és égre emelt tekintettel nagy keresztet vetett magára. Isten elfogadta életfelajánlását, életáldozata betejesedett.

Az antifasiszta és zsidómentő akciókban kockázatokat vállaló szociális testvérek közül senkinek nem történt bántódása, a világháború pusztításai következtében egyetlen testvér sem vesztette életét.

Salkaházi Sára boldoggáavatási eljárásának megkezdését a Szentszék 1997. januárjában engedélyezte, a bíborosi testület 2005. június 21-én zárta le az ügyet és engedélyezte a boldoggá avatást. Ezt követően került sor arra, hogy a Szentatya 2006. április 28-án aláírta és kihirdette a dekrétumot.

ApCsel 16,22-34

A nép is összecsődült ellenük, a bírák pedig letépették a ruháikat, és megvesszőztették őket. Sok ütést mértek rájuk, aztán börtönbe vetették őket. Az őrnek pedig megparancsolták, hogy szigorúan őrizze őket. Miután ilyen parancsot kapott, a belső tömlöcbe vitte őket, a lábukat pedig kalodába zárta. Éjféltájban Pál és Szilás imádkozva dicsérték Istent, a foglyok pedig hallgatták őket. Ekkor hirtelen nagy földrengés támadt, s a börtön alapjai meginogtak. Egyszerre minden ajtó kinyílt, és mindnyájuk bilincsei leoldódtak. Amikor a börtönőr felriadt és azt látta, hogy a börtön ajtajai nyitva vannak, kirántotta a kardját, és meg akarta magát ölni abban a hitben, hogy a foglyok megszöktek. Pál azonban fennhangon így kiáltott: ,,Ne tégy magadban semmi kárt, mert mindannyian itt vagyunk!” Az erre világosságot kért, beljebb ment, és remegve borult Pál és Szilás lábához. Azután kivezette őket és így szólt: ,,Uraim, mit kell tennem, hogy üdvösséget nyerjek?” Azok azt felelték: ,,Higgy az Úr Jézusban és üdvözülni fogsz, te és házad népe.” Aztán hirdették neki az Úr igéjét, és mindazoknak, akik a házában voltak. Ő pedig még abban az éjjeli órában elvitte őket, megmosta sebeiket, s mindjárt megkeresztelkedett, és vele övéi is mindnyájan. Aztán bevezette őket otthonába, asztalt terített nekik, és örvendezett házanépével együtt, hogy híve lett Istennek.
Jn 16,5-11

Most elmegyek ahhoz, aki küldött engem, és senki közületek nem kérdi tőlem: ,,Hová mégy?” Hanem, mivel ezeket mondtam, szomorúság töltötte be szíveteket. De én az igazságot mondom nektek: Jobb nektek, ha elmegyek. Mert ha nem megyek el, a Vigasztaló nem jön el hozzátok, ha azonban elmegyek, elküldöm őt hozzátok. Ő, amikor eljön, meggyőzi a világot a bűnről, az igazságról és az ítéletről: vagyis a bűnről, hogy nem hisznek bennem; az igazságról, hogy az Atyához megyek, és többé nem láttok engem; és az ítéletről, hogy ennek a világnak a fejedelme megítéltetett.

Reklámok

AZ ÖRÖMHÍR JÁNOS SZERINT 8. RÉSZ

[Jn. 8.1] Jézus pedig útnak indult az Olajfák hegyére.
[Jn. 8.2] Korán reggel azonban ismét megjelent a szenthelyen. Az egész nép hozzágyűlt s ő leült és úgy tanította őket.
[Jn. 8.3] Közben az írástudók és farizeusok egy asszonyt vezettek eléje, kit házasságtörésen kaptak, és azt a középre állították.
[Jn. 8.4] “Tanító – szóltak -, ezt az asszonyt tetten érték éppen, amikor házasságot tört.
[Jn. 8.5] Mózes a törvényben azt parancsolta nekünk, hogy az ilyeneket meg kell kövezni. Hát te mit mondasz?”
[Jn. 8.6] De ezt csak azért mondták, kísértésképpen, hogy legyen mivel vádolniuk őt. Jézus ezalatt lehajolva ujjával írt a földre.
[Jn. 8.7] Mikor azok kitartón kérdezték őt, felemelte fejét és ezt felelte nekik: “Aki közületek nem vétkezett, az vesse rá az első követ.”
[Jn. 8.8] Azután megint lehajolt és tovább írt a földre.
[Jn. 8.9] Azok, ahogy ezt hallották (lelkiismeretüktől meggyőzetve), eltávoztak, először a vének, azután a többi mind egy szálig, úgyhogy egyedül maradtak ő, meg a középen álló asszony.
[Jn. 8.10] Ekkor felemelte fejét és megkérdezte a nőt: “Asszony, hol vannak ők? Senki sem kárhoztatott téged?”
[Jn. 8.11] “Senki, Uram!” – felelte az, mire Jézus ezt mondta: “Én sem kárhoztatlak. Eredj el, de tovább ne vétkezzél.”
[Jn. 8.12] Azután újra szólt hozzájuk Jézus és ezt mondta: “Én vagyok a világ világossága, aki engem követ, nem jár sötétségben, hanem az élet világossága az övé.”
[Jn. 8.13] Azt mondták neki a farizeusok: “Te magad teszel magad mellett tanúságot, tanúságtételed nem igaz.”
[Jn. 8.14] De Jézus megfelelt nekik: “Még ha magam tanúskodom is magam mellett, tanúságtételem igaz, mert tudom, honnan jöttem és hová megyek, ti azonban nem tudjátok, honnan jövök és hová megyek.
[Jn. 8.15] Ti hús szerint ítéltek. Én nem ítélek senkit.
[Jn. 8.16] Még ha ítélnék is, ítéletem igaz, mert nem egyedül vagyok, hanem mellettem van az is, aki küldött engem.
[Jn. 8.17] A ti törvényetekben meg van írva, hogy két ember tanúságtétele igaz.
[Jn. 8.18] Én vagyok, aki tanúságot teszek magam mellett, és tanúságot tesz felőlem az, aki elküldött engem, az Atya.”
[Jn. 8.19] “Hol van a te Atyád?” – kérdezték tőle. Jézus így felelt: “Se engem nem ismertek, sem Atyámat, ha ismernétek engem, Atyámat is ismernétek.”
[Jn. 8.20] Ezeket a beszédeket a kincstárnál tartotta, miközben a szenthelyen tanított. És senki sem tartóztatta le, mert még nem jött el az órája.
[Jn. 8.21] Ismét szólt hozzájuk: “Én elmegyek s ti keresni fogtok engem, de vétketekben fogtok meghalni. Ahová én megyek, ti oda nem jöhettek.”
[Jn. 8.22] A zsidók ezt kérdezték: “Talán meg akarja magát ölni, hogy azt mondja, ahová én megyek, ti oda nem jöhettek?”
[Jn. 8.23] Majd így szólt hozzájuk: “Ti az alant levők közül valók vagytok, én a fent levők közül való vagyok. Ti ebből a világból valók vagytok, én nem vagyok ebből a világból való.
[Jn. 8.24] Megmondtam nektek, hogy vétkeitekben fogtok meghalni. Ha ugyanis nem hiszitek, hogy én vagyok, meghaltok vétkeitekben.”
[Jn. 8.25] “Ki vagy hát te?” – kérdezték tőle. Jézus ezt mondta nekik: “Amit kezdettől fogva szólok nektek.
[Jn. 8.26] Sok beszélni és ítélni valóm van felőletek, de az, aki engem elküldött, igaz, és én, csak amit tőle hallottam, azt szólom a világba.”
[Jn. 8.27] Nem vették észre, hogy az Atyát említette nekik.
[Jn. 8.28] “Ha majd felemelitek az embernek Fiát – mondta Jézus -, akkor fel fogjátok ismerni, hogy én vagyok, s hogy semmit sem teszek magamtól, hanem ahogy az Atya tanított engem úgy beszélem e dolgokat.
[Jn. 8.29] Az, aki küldött engem, velem van, nem hagyott engem egyedül, mert mindenkor neki tetsző dolgokat cselekszem.”
[Jn. 8.30] Mikor ezeket mondta, sokan hittek benne.
[Jn. 8.31] Jézus azután így szólt azokhoz a zsidókhoz, akik hittek benne: “Ha megmaradtok beszédemben, valóban tanítványaim vagytok
[Jn. 8.32] és akkor meg fogjátok ismerni az igazságot, és az igazság szabadokká fog tenni titeket.”
[Jn. 8.33] “Ábrahám magva vagyunk – felelték neki -, soha, senkinek rabszolgái nem voltunk, hogy mondhatod hát, hogy szabadokká lesztek?”
[Jn. 8.34] “Bizony, bizony azt mondom nektek – felelte nekik Jézus -, hogy mindaz, aki teszi a vétket, rabszolgája a véteknek.
[Jn. 8.35] A rabszolga pedig nem marad örökké a házban, a fiú marad meg örökre.
[Jn. 8.36] Így hát, ha a Fiú szabadít meg titeket, akkor lesztek tényleg szabadokká.
[Jn. 8.37] Tudom, hogy Ábrahám magva vagytok, de engem megölni igyekeztek, mert beszédem nem fér meg bennetek.
[Jn. 8.38] Én, amit Atyámnál láttam, azt beszélem, ti is azt teszitek, amit atyátoknál hallottatok.”
[Jn. 8.39] “A mi atyánk Ábrahám” – felelték neki. Jézus meg ezt mondta nekik: “Ha Ábrahám gyermekei vagytok, Ábrahám tetteit teszitek,
[Jn. 8.40] ámde ti megölni igyekeztek engem, engem (az embert), aki megmondtam nektek az igazságot, amit az Isten mellől hallottam. Ábrahám ezt nem cselekedte.
[Jn. 8.41] Ti a ti atyátok tetteit teszitek.” – “Nem születtünk mi paráznaságból – felelték neki -, egy Atyánk van: Isten.”
[Jn. 8.42] Jézus ezt felelte nekik: “Ha Isten volna Atyátok, szeretnétek engem, mert én az Istentől jöttem, és úgy vagyok itt. Mert nem magamtól jöttem, hanem ő küldött el engem.
[Jn. 8.43] Miért nem ismertek rá arra, amit beszélek? Azért, mert nem vagytok képesek meghallgatni, amit mondok.
[Jn. 8.44] Ti a vádló atyjától valók vagytok, és atyátok kívánságait akarjátok megtenni. Az kezdettől fogva embergyilkos volt, nem állott meg az igazságban, mert az igazság nincs benne. Akkor a magáéból beszél, amikor a hazugságot szólja, mert hazug ő és a hazugságnak atyja.
[Jn. 8.45] De mert én az igazságot szólom, nem hisztek nekem.
[Jn. 8.46] Közületek ki bizonyít rám vétket? Ha meg az igazságot mondom, miért nem hisztek nekem?
[Jn. 8.47] Aki Istenből való, hallgatja Isten beszédeit. Ti azért nem hallgatjátok, mert nem Istentől valók vagytok.”
[Jn. 8.48] Megszólaltak a zsidók: “Nem helyesen mondjuk-e, hogy szamaritánus vagy és ördögi szellem van benned?”
[Jn. 8.49] “Bennem nincs ördögi szellem – felelte Jézus -, ellenkezőleg, megbecsülöm Atyámat, ti azonban nem becsültök engem.
[Jn. 8.50] Én nem keresem a magam dicsőségét, van, aki megkeresse és megítélje.
[Jn. 8.51] Bizony, bizony azt mondom nektek, ha valaki megőrzi beszédemet, soha nem lát halált.”
[Jn. 8.52] “Most tudjuk hát, hogy ördögi szellem van benned – mondták neki a zsidók. – Ábrahám meghalt, a próféták is. Te meg azt mondod: Ha valaki megőrzi beszédemet, soha nem kóstol halált.
[Jn. 8.53] Nagyobb vagy te atyánknál, Ábrahámnál, aki meghalt? A próféták is meghaltak. Mivé teszed te magad?”
[Jn. 8.54] Jézus ezt felelte: “Ha én magam dicsőítem magamat, dicsőségem semmit sem ér. Van, aki engem megdicsőítsen: Atyám, akiről azt mondjátok: Ő a mi Istenünk.
[Jn. 8.55] De ti nem ismertétek őt, én ellenben ismerem őt, ha azt mondanám: Nem ismerem őt, hozzátok hasonló hazuggá lennék. Ám én ismerem őt, és beszédét megőrzöm.
[Jn. 8.56] Atyátok, Ábrahám ujjongott annak, hogy meglátja az én napomat, meg is látta, meg is örült.”
[Jn. 8.57] “Ötven éves sem vagy és láttad Ábrahámot?” – kérdezték tőle a zsidók.
[Jn. 8.58] Jézus azt felelte nekik: “Bizony, bizony azt mondom nektek: Mielőtt Ábrahám lett, én öröktől fogva vagyok.”
[Jn. 8.59] Köveket emeltek fel, hogy reája vessék. Jézus azonban elrejtőzött és kiment a szenthelyről.

AZ ÖRÖMHÍR JÁNOS SZERINT 7. RÉSZ

[Jn. 7.1] Ezek után Jézus Galileában járt-kelt, mert nem akart Júdeában járni, mivel a zsidók őt megölni igyekeztek.
[Jn. 7.2] Közel volt a zsidók ünnepe, a sátorverés.
[Jn. 7.3] Testvérei azt mondták Jézusnak: “Menj innen tovább, eredj Júdeába, hogy tanítványaid lássák tetteidet, melyeket teszel.
[Jn. 7.4] Mert senki sem tesz ilyesmit rejtekben, hanem a nyilvánosságra törekszik. Ha ilyen dolgokat teszel, állj ki vele a világ szeme elé.”
[Jn. 7.5] Mert még testvérei sem hittek benne.
[Jn. 7.6] Jézus erre ezt mondta nekik: “Az én időm még nincs itt, a ti időtök mindenkor készen áll.
[Jn. 7.7] Titeket nem gyűlölhet e világ, de engemet gyűlöl, mert én ellene teszek tanúságot, hogy az, amin munkálkodik rossz.
[Jn. 7.8] Ti menjetek fel az ünnepre, én még nem megyek fel erre az ünnepre, mert az én időm még nem telt be.”
[Jn. 7.9] Azután, hogy ezeket megmondta nekik, Galileában időzött.
[Jn. 7.10] Amint azonban testvérei felmentek az ünnepre, akkor ő is felment nem látványosan, hanem mint aki rejtőzni akar.
[Jn. 7.11] A zsidók keresték őt az ünnepen, és azt kérdezték: “Hol van ő?”
[Jn. 7.12] Nagy zúgás volt a tömegben miatta. Némelyek azt mondták róla, hogy “jó,” mások meg: “nem az – ellenkezőleg -, eltévelyíti a tömeget.”
[Jn. 7.13] A zsidóktól való félelem miatt azonban nyíltan senki sem beszélt róla.
[Jn. 7.14] Már az ünnep közepén tartottak, amikor Jézus felment a szenthelyre és tanított.
[Jn. 7.15] A zsidók csodálkozva szóltak: “Mi a titka, hogy az Írásokat így ismeri, mikor nem tanulta?”
[Jn. 7.16] Jézus ezt felelte: “Amit én tanítok, nem enyém, hanem azé, aki elküldött engem.
[Jn. 7.17] Ha valaki akarja az ő akaratát tenni, felismeri erről a tanításról, hogy Istentől való-e, vagy magamtól beszélek.
[Jn. 7.18] Aki magából beszél, a saját dicsőségét keresi. Aki annak dicsőségét keresi, aki elküldte őt, az olyan ember igaz, az olyanban hamisság nincsen.
[Jn. 7.19] Úgy-e, hogy Mózes adta nektek a törvényt? Közületek mégsem teszi meg senki a törvényt. – Miért igyekeztek hát megölni engem?”
[Jn. 7.20] “Ördögi Szellemed van – felelte a tömeg – Ki akar téged megölni?”
[Jn. 7.21] Jézus ezt felelte nekik: “Egy munkát hajtottam végre és mindnyájan csodálkoztok rajta.
[Jn. 7.22] Azért hát meg kell változtatnotok gondolkodástokat, mert ti, akiknek Mózes a körülmetélkedést adta – ugyan nem Mózestől, hanem az atyáktól való az -, szombaton is körülmetélitek az embert.
[Jn. 7.23] Ha szombaton körülmetélhető az ember anélkül, hogy Mózes törvényét felbontanák, rám megharagusztok, mert szombaton egy embert egészen egészségessé tettem?
[Jn. 7.24] Ne ítéljetek látszat szerint, hanem igazságos ítélettel ítéljetek!”
[Jn. 7.25] “Vajon nem ő az, akit megölni akarnak? – kérdezte most néhány jeruzsálemi.
[Jn. 7.26] – Nézzétek csak mily szabadon beszél, és semmit sem szólnak neki. Vajon valóban felismerték az elöljárók, hogy ő a Krisztus?
[Jn. 7.27] De még nem! Erről tudjuk, hogy honnan való, ha azonban a Krisztus eljő, senki sem fogja tudni, honnan jön.”
[Jn. 7.28] Jézus, aki éppen a szenthelyen tanított, ekkor felkiáltott: “Ismertek is engem, és azt is tudjátok, honnan való vagyok. Magamtól én nem jöttem, hanem van valaki, egy igaz, aki engem küldött, akit ti nem ismertek.
[Jn. 7.29] Én ismerem őt, mert mellőle való vagyok és ő küldött el engem.”
[Jn. 7.30] Igyekeztek elfogni őt, de senki sem vetette rá kezét, mert még nem jött el az ő órája.
[Jn. 7.31] A tömegből ellenben sokan hittek benne és azt mondogatták: “Fog-e több jelt tenni a Krisztus, ha eljön, mint amennyit ő tett?”
[Jn. 7.32] Meghallották a farizeusok, hogy a zúgolódó tömeg ilyeneket beszél róla, azért a főpapok és farizeusok szolgákat küldtek el, hogy letartóztassák őt.
[Jn. 7.33] “Még egy kevés ideig veletek vagyok – mondta Jézus – azután elmegyek ahhoz, aki elküldött engem.
[Jn. 7.34] Keresni fogtok engem, de nem fogtok megtalálni. Ahol én vagyok, ti oda nem jöhettek.”
[Jn. 7.35] Eme a zsidók azt beszélték egymás közt: “Hová készül menni, hogy mi nem fogjuk őt megtalálni? Talán a hellének közé, a szétszóródottakhoz készül a helléneket tanítani?
[Jn. 7.36] Mit jelent az a beszéd, amelyet mondott: Keresni fogtok, és nem fogtok megtalálni és: Oda, ahol én leszek, ti nem jöhettek?”
[Jn. 7.37] Az ünnep utolsó nagy napján Jézus kiállott és felkiáltott: “Ha valaki szomjazik, jöjjön hozzám és igyék!
[Jn. 7.38] Annak, aki hisz bennem, amint az Írás mondja, élő víznek árjai folynak majd belsejéből.”
[Jn. 7.39] Ezt pedig a Szellemről mondta, akit kapniuk kellett azoknak, akik benne hittek. Nem volt ugyanis még Szellem, mert Jézus nem dicsőült meg.
[Jn. 7.40] Voltak a tömegben olyanok, akik, mikor ezeket a szavakat hallották, így szóltak: “Valóban próféta ő.”
[Jn. 7.41] Mások ezt mondták: “Ő a Krisztus.” Megint mások így szóltak: “Na, majd éppen Galileából jön el a Krisztus?
[Jn. 7.42] Nem azt mondta az Írás: Dávid magvából, Bethlehemből, abból a faluból jön a Krisztus, ahol Dávid élt?”
[Jn. 7.43] Meghasonlott a tömeg miatta.
[Jn. 7.44] Közölök némelyek el akarták őt fogni, de senki sem vetette rá kezét.
[Jn. 7.45] Ekkor visszamentek a szolgák a főpapokhoz és farizeusokhoz. – “Miért nem hoztátok őt ide?” – kérdezték tőlük.
[Jn. 7.46] A szolgák ezt felelték: “Még soha ember úgy nem beszélt, mint ahogy ez az ember szól!”
[Jn. 7.47] A farizeusok erre is feleltek: “Ti is el vagytok tévelyítve?
[Jn. 7.48] Vajon az elöljárók vagy a farizeusok közül hitt valaki benne?
[Jn. 7.49] De a tömeg, amely nem ismeri a törvényt, átkozott!”
[Jn. 7.50] Közülük egy azonban, Nikodémus, aki megelőzőleg meglátogatta őt, így szólt hozzájuk:
[Jn. 7.51] “Elítél-e valakit a mi törvényünk, akit ki nem hallgat előbb, és nem tudja meg, miket csinál?”
[Jn. 7.52] “Vajon te is Galileából való vagy? – kérdezték tőle. – Kutass utána és lásd meg, hogy Galileából nem származott próféta!”
[Jn. 7.53] Azzal ki-ki házába ment.

AZ ÖRÖMHÍR JÁNOS SZERINT 6. RÉSZ

[Jn. 6.1] Ezek után Jézus elutazott a galileai Tibériász tónak a túlsó oldalára.
[Jn. 6.2] Nagy tömeg követte, mert figyelték jeleit, amelyeket az elerőtlenülteken tett.
[Jn. 6.3] Jézus azután felment a hegyre és ott tanítványaival leült.
[Jn. 6.4] Közel volt a zsidók ünnepe, a pászka.
[Jn. 6.5] Jézus felemelte a szemét, és amikor meglátta, hogy nagy tömeg jön hozzá, megszólította Fülöpöt: “Honnan vásároljunk kenyereket, hogy ehessenek ezek?”
[Jn. 6.6] Ezt azonban csak azért mondta, hogy megkísértse őt. Mert ő maga tudta, hogy mit készül tenni.
[Jn. 6.7] “Kétszáz dénár árú kenyér nem elég nekik, hogy mindenikőjük csak keveset is kapjon” – felelte neki Fülöp.
[Jn. 6.8] Megszólalt erre az egyik tanítvány is, Simon Péter testvére, András, és ezt mondta neki:
[Jn. 6.9] “Van itt egy kis gyermek, akinek öt árpakenyere és két halacskája van. De mi az ennyinek?”
[Jn. 6.10] Jézus azonban így szólt: “Fektessétek a fűbe az embereket!” Sok fű volt azon a helyen. Ledőlt erre szám szerint, mintegy ötezer férfi.
[Jn. 6.11] Jézus most fogta a kenyereket, hálát adott és szétosztotta a fekvő embereknek, hasonlóképpen osztott a halakból is, amennyit csak akartak.
[Jn. 6.12] Mikor már jóllaktak, azt mondta tanítványainak: “Gyűjtsétek össze a felesleges darabokat, hogy semmi el ne vesszen.”
[Jn. 6.13] Össze is gyűjtötték, és tizenkét kosarat töltöttek meg azokkal a darabokkal, amelyek az öt árpakenyérből az étkezők után megmaradtak.
[Jn. 6.14] Mikor az emberek látták a jelt, amelyet tett, azt rebesgették, hogy valóban ő a próféta, aki a világra eljövendő.
[Jn. 6.15] Jézus ekkor, miután észrevette azt a szándékukat, hogy eljöjjenek, és őt elragadják azért, hogy királlyá tegyék, újra félrevonult a hegyre, de egyedül.
[Jn. 6.16] Mikor már késő lett, tanítványai lementek a tóhoz,
[Jn. 6.17] hajóba szálltak és útban voltak a tó túlsó partja felé Kapernaumba. Beállt már a sötétség, amikor Jézus még mindig nem ment hozzájuk,
[Jn. 6.18] a tó pedig, mivel nagy szél fújt, háborgott.
[Jn. 6.19] Körülbelül huszonöt-harminc stádiumnyira (5-6 km-re) eveztek, amikor látták, hogy Jézus a tengeren jár és közeledik a hajóhoz. Megijedtek.
[Jn. 6.20] – “Én vagyok! Ne féljetek!” – szólott ő nekik.
[Jn. 6.21] Be akarták venni a hajóba, s a hajó tüstént ott volt azon a földön, ahová utaztak.
[Jn. 6.22] Másnap a tömeg a tó túlsó partján állott és látta, hogy nincs ott több hajó egynél, látta továbbá, hogy Jézus nem szállott be tanítványaival a hajóba, hanem csak a tanítványai indultak el.
[Jn. 6.23] Tibériászból jöttek azonban csónakok annak a helynek közelébe, ahol azután, hogy az Úr hálát adott, kenyeret ettek.
[Jn. 6.24] Mikor azután a tömeg látta, hogy sem Jézus, sem a tanítványai nincsenek ott, beszálltak a csónakokba és Kapernaumba mentek, hogy Jézust megkeressék.
[Jn. 6.25] Mikor a tó túlsó partján rátaláltak, megkérdezték: “Rabbi, mikor érkeztél ide?”
[Jn. 6.26] – “Bizony, bizony azt mondom néktek – felelte nekik Jézus -, ti nem azért kerestek engem, mert jeleket láttatok, hanem mert a kenyerekből ettetek és jóllaktatok.
[Jn. 6.27] Ne az elvesző kenyéren munkálkodjatok, hanem azon a kenyéren, mely örök életre megmarad, melyet az embernek Fia fog nektek adni, mert erre az Atya ütött pecsétet.”
[Jn. 6.28] Megkérdezték tőle: “Mit tegyünk, hogy az Isten munkáin dolgozhassunk?”
[Jn. 6.29] “Istennek munkája az – felelte nekik Jézus -, hogy higgyetek abban, akit ő elküldött.”
[Jn. 6.30] Azt kérdezték tőle: “De hát micsoda jelt teszel, hogy lássunk és higgyünk neked? Min munkálkodol?
[Jn. 6.31] Atyáink mannát ettek a pusztában, amint az írva van: Az égből kenyeret adott nekik enni.”
[Jn. 6.32] “Bizony, bizony azt mondom néktek – szólt most hozzájuk Jézus -, nem Mózes adta nektek a mennyből való kenyeret, hanem Atyám adja nektek az igazi mennyből való kenyeret.
[Jn. 6.33] Mert Isten kenyere az, aki a mennyből száll alá és életet ad a világnak.”
[Jn. 6.34] – “Uram, mindenkor add nekünk ezt a kenyeret!” – mondták neki,
[Jn. 6.35] mire Jézus azt felelte nekik:- “Én vagyok az élet kenyere, aki hozzám jő, meg nem éhezik, és aki bennem hisz, meg nem szomjazik soha.
[Jn. 6.36] Ám én megmondtam néktek, hogy bár láttok, mégsem hisztek.
[Jn. 6.37] Minden, amit Atyám nekem ad, elérkezik majd hozzám. S azt, aki hozzám jő, ki nem vetem.
[Jn. 6.38] Mert nem azért szállottam le az égből, hogy a magam akaratát tegyem, hanem hogy annak akaratát, aki elküldött engem.
[Jn. 6.39] Ez pedig annak akarata, aki engem elküldött, hogy semmit el ne veszítsek abból, amit ő nekem adott, hanem feltámasszam az utolsó napon.
[Jn. 6.40] Mert az az én Atyám akarata, hogy örök élete legyen mindenkinek, aki látja a Fiút, és hisz benne, és hogy az utolsó napon azt én feltámasszam.”
[Jn. 6.41] Ekkor a zsidók zúgolódtak ellene amiatt, hogy azt mondta: “Én vagyok az a kenyér, mely a mennyből száll alá”
[Jn. 6.42] – és azt mondták: “Hát nem Jézus ő, a József fia, akinek mi atyját is, anyját is ismerjük? Hogy mondhatja hát: A mennyből szállottam alá?”
[Jn. 6.43] “Ne zúgolódjatok egymás közt! – szólította meg őket Jézus.
[Jn. 6.44] Senkinek nincs arra hatalma, hogy hozzám jöjjön, csak ha az Atya vonja, aki engem elküldött és én majd feltámasztom azt az utolsó napon.
[Jn. 6.45] Meg van írva a prófétákban: Mindnyájan Istentől tanítottak lesznek. Mindenki, aki az Atyát hallgatta és nála tanult, hozzám jő.
[Jn. 6.46] Nem mintha az Atyát másvalaki látta volna, mint az, aki az Atya mellől származik, annak volt alkalma látni az Atyát.
[Jn. 6.47] Bizony, bizony azt mondom nektek, hogy annak, aki hisz, örök élete van.
[Jn. 6.48] Én vagyok az életnek kenyere.
[Jn. 6.49] Atyáitok a mannát ették a pusztában és meghaltak.
[Jn. 6.50] Ez az a kenyér, amely a mennyből száll alá, hogy bárki ehessék belőle, és meg ne haljon.
[Jn. 6.51] Én vagyok az élő kenyér, amely a mennyből alászállott. Ha valaki ebből a kenyérből eszik, örökké élni fog. S az a kenyér; amelyet oda fogok adni a világ életéért, a húsom.”
[Jn. 6.52] A zsidók most a felől harcoltak egymással: “Hogy adhatja ez nekünk enni a húsát?”
[Jn. 6.53] Jézus tehát így szólt hozzájuk: “Bizony, bizony azt mondom nektek: Ha nem eszitek az ember Fiának húsát, és nem isszátok a vérét, akkor nincsen bennetek az élet.
[Jn. 6.54] Annak, aki húsomat eszi, és véremet issza, örök élete van, és én azt feltámasztom majd az utolsó napon.
[Jn. 6.55] Mert húsom igazi étel és vérem igazi ital.
[Jn. 6.56] Az, aki húsomat eszi, és véremet issza, bennem marad és én is abban.
[Jn. 6.57] Minthogy engem az élő Atya küldött el és én az Atya által élek, úgy aki engem eszik, élni fog általam.
[Jn. 6.58] Ez az a kenyér, amely a mennyből szállott alá: ez a kenyér másként hat, mint az atyáitok kenyere, akik ettek és meghaltak. Aki ezt a kenyeret eszi, örökké élni fog.”
[Jn. 6.59] Ezeket mondta, mikor Kapernaumban a zsinagógában tanított.
[Jn. 6.60] Tanítványai közül sokan, amikor hallották, így szóltak: “Kemény beszéd ez. Ki hallgathatja?”
[Jn. 6.61] Jézus, miután magában tudomása volt róla, hogy tanítványai zúgolódtak emiatt, így szólt hozzájuk: “Tőrbe ejt ez titeket?
[Jn. 6.62] Hátha majd azt látjátok meg, hogy az embernek Fia felmegy oda, ahol előzőleg volt?
[Jn. 6.63] A szellem az, aki megelevenít, a hús nem használ semmit. Azok a beszédek, amelyeket elmondtam nektek: szellem és élet.
[Jn. 6.64] De vannak közöttetek némelyek, akik nem hisznek.” Jézus ugyanis kezdettől fogva tudta, kik azok, akik nem hisznek és ki az, aki elárulni készül őt.
[Jn. 6.65] “Ezért mondottam nektek – beszélt tovább -, hogy senki sem jöhet hozzám, csak akinek Atyám megadta azt!”
[Jn. 6.66] Ettől fogva a tanítványok közül sokan hátravonultak és többé nem jártak vele.
[Jn. 6.67] Megkérdezte hát a tizenkettőt: “Hát ti nem akartok elmenni?”
[Jn. 6.68] “Uram – felelte neki Simon Péter -, kihez mehetnénk? Örök élet beszédei vannak nálad.
[Jn. 6.69] S mi hisszük és tudjuk, hogy te vagy az Istennek Szentje.”
[Jn. 6.70] Jézus megszólalt: “Ugye, hogy tizenkettőt válogattam én ki közületek? – mondta nekik Jézus – és közületek egy vádoló.”
[Jn. 6.71] Júdást, – karióti Simon fiát értette, ez készült őt elárulni, a tizenkettő közül az egyik.

AZ ÖRÖMHÍR JÁNOS SZERINT 5. RÉSZ

[Jn. 5.1] Ezeket az eseményeket a zsidóknak egy ünnepe követte, amelyen Jézus felment Jeruzsálembe.
[Jn. 5.2] Van Jeruzsálemben a Juhkapunál egy fürdőmedence, melyet héberül Betezdának neveznek. Öt tornáca van.
[Jn. 5.3] Ezekben elerőtlenülteknek, vakoknak, sántáknak, aszkórosoknak nagy sokasága feküdt. És várták a víz megmozdulását.
[Jn. 5.4] Mert az Úr angyala időnkint leszállt a tóra, és felkavarta a vizet: mármost, aki elsőnek lépett bele a víz felkavarása után, az egészséges lett, bármilyen betegségben szenvedett.
[Jn. 5.5] Volt ott egy ember, aki már harmincnyolc esztendőt töltött el testi erőtlenségben.
[Jn. 5.6] Mikor Jézus meglátta őt ott fekve és felismerte, hogy már sok ideje beteg, megszólította: “Akarsz-e egészséges lenni?”
[Jn. 5.7] – “Uram – felelte az elerőtlenült -, nincs emberem, hogy amikor a víz megháborodik, belevessen a medencébe, és mire én odaérek, más előttem száll alá.”
[Jn. 5.8] “Kelj fel – mondta neki Jézus -, vedd fel a hordágyadat és járj!”
[Jn. 5.9] És tüstént egészséges lett az az ember, felvette a hordágyát és járt.
[Jn. 5.10] Aznap szombat volt, azért a zsidók azt mondták a meggyógyítottnak: “Szombat van, ma nem szabad hordágyadat hordoznod!”
[Jn. 5.11] De ő így felelt: “Az, aki egészségessé tett, mondta nekem: Vedd fel a hordágyadat és járj.”
[Jn. 5.12] Megkérdezték tőle: “Ki az az ember, aki azt mondta neked: Vedd fel és járj?”
[Jn. 5.13] A meggyógyult nem tudta, hogy kicsoda az, mert Jézus elsietett onnan, mivel tömeg volt azon a helyen.
[Jn. 5.14] Később azonban Jézus találkozott vele a templomban és megszólította: “Lásd, egészséges lettél, ne vétkezzél többé, hogy rosszabbul ne legyen dolgod!”
[Jn. 5.15] Az ember elment és tudatta a zsidókkal, hogy Jézus az, aki az egészségét visszaadta.
[Jn. 5.16] Emiatt azután a zsidók üldözőbe vették Jézust, mert ilyesmit tett szombatnapon.
[Jn. 5.17] Jézus megszólította őket: “Atyám mostanáig munkálkodik, én is munkálkodom.”
[Jn. 5.18] Ezért azonban a zsidók még inkább azon voltak, hogy megöljék, mert azonkívül, hogy a szombatot eltörölte, az Istent is saját atyjának mondotta és azzal vele magát egyenlővé tette.
[Jn. 5.19] Azért szólította meg őket Jézus: “Bizony, bizony – szólt hozzájuk – azt mondom nektek: a Fiú semmit sem tehet magától, hacsak azt nem látja, hogy az Atya valamit cselekszik, mert amiket az cselekszik, azt teszi hozzá hasonlóan a Fiú is.
[Jn. 5.20] Mert az Atyának kedves a Fiú és mindent megmutat neki, amit ő tesz, ezeknél nagyobb munkát is fog neki mutatni, hogy elcsodálkozzatok.
[Jn. 5.21] Amiképpen ugyanis az Atya feltámasztja és megeleveníti a halottakat, úgy a Fiú is megeleveníti azokat, akiket akar.
[Jn. 5.22] Ítélni sem ítél senkit az Atya, hanem az egész ítéletet átadta a Fiúnak,
[Jn. 5.23] hogy mindenki úgy becsülje a Fiút, ahogy becsülik az Atyát. Aki nem becsüli a Fiút, nem becsüli az Atyát sem, aki elküldte őt.
[Jn. 5.24] Bizony, bizony azt mondom nektek, hogy annak, aki hallja az én szómat és hisz annak, aki engem elküldött, örök élete van, ítéletre nem megy, ellenkezőleg a halálból már átment az életre.
[Jn. 5.25] Bizony, bizony azt mondom nektek, hogy jön egy óra, sőt az már most itt van, amikor a halottak meghallják az Isten Fiának szavát, és akik meghallották, élni fognak.
[Jn. 5.26] Mert amiképpen az Atya önmagában bírja az életet, úgy a Fiúnak is megadta, hogy önmagában bírja az életet.
[Jn. 5.27] Sőt, arra is felhatalmazást adott neki, hogy ítéletet tegyen, minthogy embernek Fia.
[Jn. 5.28] Ne csodálkozzatok azon, hogy jön egy óra, amelyben mindenki, aki a sírokban van, meg fogja hallani az ő szavát,
[Jn. 5.29] és azok, akik jót cselekedtek, elő fognak jönni élet feltámadására, akik pedig hitványságokat cselekedtek, ítélet feltámadására.
[Jn. 5.30] Én magamtól semmit sem tehetek. Amint hallok, úgy ítélek, és ítéletem igazságos, mert nem a magam akaratát keresem, hanem annak akaratát, aki elküldött engemet.
[Jn. 5.31] Ha én teszek magam felől tanúságot, tanúságtételem nem igaz.
[Jn. 5.32] Más az, aki mellettem tanúskodik és tudom, hogy igaz az a tanúságtétel, amellyel rólam tanúságot tesz.
[Jn. 5.33] Ti Jánoshoz küldöttetek el és előttetek áll az ő bizonyságtétele, melyet ő az igazságról tett.
[Jn. 5.34] Én azonban nem fogadok el emberektől tanúságtételt. Ezeket csak azért mondom, hogy ti megmeneküljetek.
[Jn. 5.35] János égő és világító szövétnek volt, ti azonban csak ideig-óráig akartatok az ő világosságánál ujjongani.
[Jn. 5.36] Nagyobb tanúságtétel szól mellettem a Jánosénál. Azok a munkák, amelyeket az Atya nekem adott, hogy véghez vigyem őket, azok a munkák, amelyeket teszek, tanúskodnak mellettem, amellett, hogy az Atya küldött engem.
[Jn. 5.37] Aki engem elküldött, az Atya, tett tanúságot mellettem. Sem a hangját nem fogta fel soha fületek, sem alakját nem észlelte soha szemetek,
[Jn. 5.38] szava sincs maradandóan bennetek, minthogy nem hisztek annak sem, akit ő elküldött.
[Jn. 5.39] Ti fürkészitek az írásokat, mert úgy vélitek, hogy azokban örök életetek van, és éppen azok tesznek tanúságot felőlem.
[Jn. 5.40] Ti azonban mégsem akartok hozzám jönni, hogy életetek legyen.
[Jn. 5.41] Emberektől nem fogadok el dicsőséget,
[Jn. 5.42] titeket azonfelül ki is ismertelek, hogy Isten szeretetét nem hordjátok magatokban.
[Jn. 5.43] Az én eljövetelem az én Atyám nevében történt, ti azonban nem fogadtok el engemet. Ha majd más jő el a saját nevében, azt el fogjátok fogadni.
[Jn. 5.44] Hogy volnátok képesek hinni ti, akik egymástól kaptok dicsőséget? Azt a dicsőséget ellenben, mely az egyedülvaló Istennél található, nem keresitek.
[Jn. 5.45] Ne gondoljátok, hogy én foglak titeket vádolni az Atyánál. Van nektek vádlótok: Mózes, akibe reménységeteket vetettétek.
[Jn. 5.46] Ha Mózesnek hittetek volna, talán nekem is hinnétek, mert ő én felőlem írt.
[Jn. 5.47] De ha az ő írásainak nem hisztek, hogy hihetnétek az én beszédeimnek?”

2010. május 11., kedd Lelki tükör az isteni szeretet fényében (1)

Csak akkor mondhatjuk, hogy a pap meg van váltva, ha emberi természetét is a szeretet járja át. Ha ez így van, nem lesz többé törés a szolgálatából fakadó életforma és természetes, emberi léte között, amely által ő is egy a többiek közül. (…)

Állítsunk össze egy „lelki tükröt”, amely segít a maga teljességében látni az életet, és segít abban, hogy a szeretet alapstruktúrájában megjelenjenek életünk azon területei is, amelyeket olykor elhanyagolunk.

1. Kommunió: Az életvitelem a közösségi szemléletet tükrözi? Hogyan viszonyulok lelki és anyagi javaimhoz? Hogyan tudok birtokolni valamit, és hogyan tudok adni?

2. Misszió: Milyen vagyok, hogyan cselekszem, hogyan találkozom az emberekkel? Életvitelem összhangban van-e az általam végzett szolgálat igényeivel? Mennyire? Életemet átjárja-e az Evangélium vonzereje?

3. Lelkiség: Milyen módon hiszek, élek és hogyan teszek tanúságot hitemről? Képes vagyok-e behatolni Isten meghitt közelségébe? Képes vagyok-e másokat is elvezetni oda, illetve hagyom-e, hogy engem is elvezessenek oda?

Klaus Hemmerle: Választott az emberekért

2010. május 11. – Kedd

Búcsúbeszédében Jézus ezt mondta tanítványainak: “Most elmegyek ahhoz, aki
küldött engem. Senki sem kérdi közületek, hová mégy. De mivel ezt  mondtam
nektek, szomorúság tölti el szíveteket. Pedig én az igazságot mondom: Jobb
nektek, ha én elmegyek,  mert ha nem  megyek el, a  Vigasztaló nem jön  el
hozzátok. De ha elmegyek, majd elküldöm ot nektek. Amikor eljön,  meggyozi
majd a világot a bunrol, az igazságról és az ítéletrol. A bunrol: mert nem
hittek bennem. Az igazságról:  mert az Atyához megyek,  és már nem  láttok
engem. Az ítéletrol: mert a világ fejedelmét már elítélték.”
Jn 16,5-11

Elmélkedés:

Jézus arról  beszél a  mai evangélium  szerint a  tanítványoknak, hogy  ne
szomorkodjanak távozása miatt, hanem örüljenek, mert elmenetelét  követoen
elküldi a Szentlelket,  aki mindig  az ot követokkel  marad. Az  eljövendo
Szentlelket  Jézus   többször  is   az   Igazság  Lelkének   nevezi,   aki
megvilágosítja  a  bunösök   értelmét,  hogy   felismerjék  vétkeiket   és
bunbánatot tartsanak. Ezzel  elkerülhetik azt,  hogy a  végso ítéletkor  a
kárhozatra kerüljenek.
Sok ember ugyanis  nem látja  át, hogy milyen  súlyos dolog  az, ha  Isten
ellen bunt követ  el, s  nem gondol  annak következményeire.  Pedig aki  a
földi életben  visszautasítja Isten  szeretetét  és nem  fogadja el  az  o
irgalmát, az  a halál  utáni életben  is kizárja  magát az  Istennel  való
közösségbol. Ahogyan a Szentlélek az Isten ajándéka számunkra, ugyanúgy  a
bunbánat és  a  kiengesztelodés is.  Felébreszti  bennünk a  vágyat,  hogy
visszatérjünk hozzá az  atyai házba.  Ne halasszuk el  ezt a  lehetoséget,
hanem induljunk felé, az irgalom Istene felé.
(c) Horváth István Sándor

Imádság:

Lelkem és egész bensom, ébredj rá,  mivel tartozik egész lényem az  Úrnak.
Valóban, Uram, azért,  mert teremtettél és  szeretetedért teljesen  adósod
vagyok. Mert  megváltottál, teljesen  neked  tartozom. Mert  olyan  nagyot
ígérsz  nekem,   teljesen  adósod   vagyok.  Annál   is  többel   tartozom
szeretetedért, amennyivel több  vagy nálam, akiért  feláldoztad, s  akinek
ígéred magadat.