Gondolkodtató melankólia

Isten azért adta nekünk az Igéjét, hogy ismerjük meg azt, amink már megvan, — az örök életet — azután járjunk a világosságában.

május 16, 2010 havi archívum

APOSTOLOK CSELEKEDETEI 8. RÉSZ

[Csel. 8.1] Azon a napon nagy üldözés támadt a jeruzsálemi eklézsia ellen. Az apostolokat kivéve mindannyian széjjelszóródtak Júdeának és Szamáriának vidékeire.
[Csel. 8.2] Jó lelkiismeretű férfiak eltemették Istvánt és nagy gyászt tartottak felette.
[Csel. 8.3] Saul meg házról házra menve mindenhová behatolt, s úgy pusztította az eklézsiát, férfiakat is, nőket is elhurcolt, hogy börtönbe vettesse őket.
[Csel. 8.4] Azok most már, akiket széjjelszórtak, szétmentek és hirdették az örömüzenet szavát.
[Csel. 8.5] Fülöp Szamária városába ment alá és azoknak hirdette a Krisztust.
[Csel. 8.6] A tömeg egy indulattal figyelt azokra a dolgokra, melyeket Fülöp mondott, hallgatták szavát és szemlélték a jeleket, melyeket tett.
[Csel. 8.7] Sokakból, akikben tisztátalan szellemek voltak, azok hangos kiáltással mentek ki, sok szélütött és sánta meggyógyult.
[Csel. 8.8] Úgyhogy nagy öröm támadt abban a városban.
[Csel. 8.9] Egy Simon nevű férfi már korábban ott tartózkodott a városban, s mint mágus, varázslást folytatott, annyira, hogy a szamáriai nemzet magán kívül volt a csodálattól. Simon magát valami nagynak mondotta,
[Csel. 8.10] s kicsinytől nagyig mindenki ráfigyelt, azt mondva róla, hogy ő az Istennek úgynevezett Nagy hatalma.
[Csel. 8.11] Ráfigyeltek, mert már meglehetős ideje magukon kívül voltak varázslásai miatt,
[Csel. 8.12] mikor azonban Fülöpnek hittek, ki az Isten királyságáról és a Krisztus Jézusnak nevéről szóló örömüzenetet hirdette, bemerítkeztek férfiak is, nők is.
[Csel. 8.13] Simon maga is hitt s miután bemerítkezett, állandóan Fülöp mellett tartózkodott, s amikor látta a jeleket és a hatalmas nagy erőket, magán kívül volt.
[Csel. 8.14] Miután a Jeruzsálemben tartózkodó apostolok meghallották, hogy Szamária az igét befogadta, elküldték hozzájuk Pétert és Jánost.
[Csel. 8.15] Mikor azok lementek, imádkoztak a szamáriaiakért, hogy kapjanak Szent Szellemet,
[Csel. 8.16] ugyanis még egyikőjükre sem szállott le, csak az Úrnak, Jézusnak nevére merítkeztek be.
[Csel. 8.17] Azután rájuk tették kezüket és azok Szent Szellemet kaptak.
[Csel. 8.18] Mikor Simon látta, hogy hogyan adják a Szellemet az apostolok kezük rátevésével, pénzt vitt nekik
[Csel. 8.19] és kérte: “Adjátok meg nekem is ezt a hatalmat, hogy akire kezemet rávetem, Szent Szellemet kapjon.”
[Csel. 8.20] Péter azonban ezt mondta neki: “Vesszen el ezüstöd veled együtt azért, hogy azt gondoltad, hogy az Isten ajándékát pénzen meg lehet szerezni.
[Csel. 8.21] Nincs neked részed, sem örök juttatásod ebben a dologban, hiszen szíved nem egyenes az Istennel szemben.
[Csel. 8.22] Térj hát más felismerésre, fordulj el ettől a gonoszságtól és könyörögj az Úrhoz, hátha elengedi majd neked szíved gonosz szándékát.
[Csel. 8.23] Mert úgy látom, hogy keserű epébe és a hamisság bilincsébe jutottál bele.”
[Csel. 8.24] “Könyörögjetek értem az Úrhoz – szólt erre Simon -, hogy abból, amit mondottatok, semmi rám ne szálljon.”
[Csel. 8.25] Az apostolok, miközben mindenfelé erős bizonyságot tettek és az Úr beszédét szólták, visszatértek Jeruzsálembe. Közben a szamáriaiak sok falujában hirdették az örömhírt.
[Csel. 8.26] Az Úrnak egy angyala azután így szólt Fülöpnek: “Kelj fel és menj délre a Jeruzsálemből Gázába alávivő útra. Ez puszta út.”
[Csel. 8.27] Fülöp felkelt és elment. Egyszer csak egy éthiópiai embert látott meg, az éthiópiaiak királynéjának, Kandakénak nagy hatalmú eunuchját, ki egész kincstára fölé volt rendelve, s ki azért ment Jeruzsálembe, hogy ott az Istent imádja,
[Csel. 8.28] most azonban már visszatérőben volt. Szekéren ült és Ézsaiás prófétát olvasta.
[Csel. 8.29] “Eredj oda – szólt a Szellem Fülöpnek – és csatlakozzál ehhez a szekérhez!”
[Csel. 8.30] Fülöp odafutott és hallotta, hogy az eunuch Ézsaiás prófétát olvassa. Megkérdezte: “Vajon érted-e, amit olvasol?”
[Csel. 8.31] “Hogy volnék rá képes, ha csak valaki útmutatást nem ad?” – Felelte az. Azzal kérlelni kezdte Fülöpöt, hogy szálljon fel és üljön melléje.
[Csel. 8.32] Az Írásnak az a helye, amelyet olvasott, ez volt: “Mint egy bárányt mészárszékre vitték, mint ahogy a juh néma azzal szemben, aki őt nyírja, ő sem nyitja fel száját.
[Csel. 8.33] Megaláztatásában elvették ítéletét. A nemzetségét ki sorolhatná el? Mert elveszik a földről életét.”
[Csel. 8.34] Az eunuch megszólította Fülöpöt: “Könyörgöm, kiről mondja ezt a próféta, magáról vagy valakiről másról?”
[Csel. 8.35] Fülöp erre megnyitotta száját és kezdve ezen az íráson, örömhírt hirdetett neki Jézusról.
[Csel. 8.36] Amint utaztak az úton, egy vízhez értek.” – Lám – mondta az eunuch -, víz van itt! Mi az akadálya, hogy bemerítkezzem?”
[Csel. 8.37] “Ha teljes szívedből hiszel, akkor lehet.” Az pedig így válaszolt: “Hiszem, hogy Jézus Krisztus az Isten Fia.”
[Csel. 8.38] Azzal parancsot adott, hogy a szekér álljon meg. Mindketten leszálltak a vízbe, Fülöp és az eunuch, és Fülöp bemerítette őt.
[Csel. 8.39] Mikor azonban feljöttek a vízből, az Úrnak Szelleme elragadta Fülöpöt, úgyhogy az eunuch nem látta őt többé. De azért örvendezve utazott tovább a maga útján.
[Csel. 8.40] Fülöp Azótusba került. Innen az örömhírt hirdetve bejárta az összes városokat, míg Cézáreába jutott.

Reklámok

APOSTOLOK CSELEKEDETEI 7. RÉSZ

[Csel. 7.1] A főpap pedig megkérdezte: “Így vannak-e csakugyan ezek a dolgok?”
[Csel. 7.2] Mire ő így szólott: “Férfiak, testvérek és atyák! Hallgassatok meg! A dicsőségnek Istene megjelent atyánknak Ábrahámnak, mikor Mezopotámiában volt, még mielőtt Háránba átköltözött volna
[Csel. 7.3] és így szólott hozzá: Jöjj ki földedről és rokonságod közül, jöjj arra a földre, melyet majd mutatok neked.
[Csel. 7.4] Erre Ábrahám kiment a kaldeusok földjéről és letelepedett Háránban. Onnan atyja halála után átköltözött erre a földre, melyben most ti laktok,
[Csel. 7.5] ámde Isten nem adott neki abban örökrészt, még egy talpalatnyit sem, hanem azt ígérte, hogy majd birtokába fogja azt adni neki, utána meg a magvának, noha még gyermeke nem volt.
[Csel. 7.6] Ám azt is elmondta az Isten, hogy magva zsellér lesz idegen földön, ott rabszolgasorba vetik, és négyszáz esztendeig gonoszul sanyargatják.
[Csel. 7.7] De azt a nemzetet, mely őket rabszolgaságban tartja, megítélem én – mondta az Isten -, azután ki fognak onnan jönni, és nekem fognak szolgálni ezen a helyen.
[Csel. 7.8] Ekkor adta neki a körülmetélkedés szövetségét. Így nemzette azután Ábrahám Izsákot és metélte körül a nyolcadik napon, Izsák Jákóbot és Jákób a tizenkét ősatyát.
[Csel. 7.9] Az ősatyák irigykedtek Józsefre és eladták Egyiptomba, de Isten vele volt
[Csel. 7.10] és minden nyomorúságából kiragadta, kedvességet és bölcsességet adott neki Egyiptom királya, a fáraó előtt, az kormányzóvá tette őt Egyiptom és a maga egész háza fölött.
[Csel. 7.11] Azután éhínség és nagy nyomorúság tört egész Egyiptomra és Kánaánra, úgyhogy atyáink nem találtak eleséget.
[Csel. 7.12] Mikor Jákób meghallotta, hogy Egyiptomban van gabona, első ízben elküldötte atyáinkat,
[Csel. 7.13] másodízben József megismertette magát testvéreivel, azzal a fáraó előtt nyilvánvalóvá lett József származása.
[Csel. 7.14] Ekkor József elküldött, áthívta atyját, Jákóbot és egész rokonságát, mely akkor hetvenöt lélekből állott.
[Csel. 7.15] Jákób le is ment Egyiptomba és ott végezte életét, mint atyáink is,
[Csel. 7.16] onnan vitték át őket Sikembe és helyezték őket abba a sírba, amelyet Ábrahám áron vásárolt a sikembeli Emmór fiaitól.
[Csel. 7.17] Mikor azután eljött az ígéret ideje, melyet Isten Ábrahámnak megígért, Egyiptomban meg növekedett és elszaporodott a nép,
[Csel. 7.18] amíg csak másik király nem lépett fel Egyiptomban, ki nem ismerte Józsefet.
[Csel. 7.19] Ez ravasz fondorlatokkal fölébe kerekedett a mi nemzetségünknek, gonoszul bánt az atyákkal, amennyiben kisdedeiket kitétette velük, hogy ne az életre szülessenek.
[Csel. 7.20] Ezidőtájt született Mózes, kit Isten finom vonásokkal alkotott, kit három hónapig atyja házában tápláltak,
[Csel. 7.21] de azután kitették a folyóra, onnan a fáraó leánya kiemelte s felnevelte a maga fiává.
[Csel. 7.22] Ezután Mózest az egyiptomiak mindenféle tudományra nevelték, úgyhogy szóban is, tettben is hatalmas volt.
[Csel. 7.23] Mikor azonban elérte a negyvenéves kort, az a vágy támadt szívében, hogy meglátogassa testvéreit, Izráel fiait.
[Csel. 7.24] De amikor meglátta, hogy az egyik hébert bántalmazzák, bosszút állt és agyonütve az egyiptomit, igazságosságot szerzett a megkínzottnak.
[Csel. 7.25] Azt gondolta, hogy testvérei belátják, hogy Isten az ő keze által ad nekik menekülést, de azok nem látták be.
[Csel. 7.26] A következő napon azt látta, hogy övéi egymással veszekednek, megpróbálta kiengesztelni őket, hogy megbéküljenek: – Férfiak, testvérek vagytok, miért bántjátok egymást? – szólott,
[Csel. 7.27] de az, aki a felebarátját bántotta, ily szóval taszította el magától: Ki állított téged fejedelemnek s bírónak fölénk?
[Csel. 7.28] Engem is oly módon akarsz elveszíteni, ahogy tegnap az egyiptomit elpusztítottad?
[Csel. 7.29] Erre a szóra Mózes elmenekült és jövevény lett Midián földjén, ahol két fiat nemzett.
[Csel. 7.30] Negyven esztendő múlott már el, amikor a Sinai hegy pusztájában tüzes csipkebokor lángjában megjelent neki egy angyal.
[Csel. 7.31] Mózes, amidőn meglátta, elcsodálkozott a látomáson. Amikor azonban oda akart menni, hogy figyelmesen megnézze, megszólalt az Úr hangja:
[Csel. 7.32] Én vagyok atyáidnak Istene, Ábrahámnak, Izsáknak és Jákóbnak Istene. Mózes erre remegni kezdett, és nem mert odanézni.
[Csel. 7.33] Ekkor így szólt hozzá az Úr: Oldd le lábadról sarudat, mert szent a hely, amelyen állasz.
[Csel. 7.34] Jól láttam népem gonosz bántalmazását Egyiptomban, meghallottam sóhajtozását. Most alászálltam, hogy kiragadjam őket. Jer hát, hadd küldjelek el Egyiptomba.
[Csel. 7.35] Ugyanazt a Mózest, akit ilyen szóval tagadtak meg: Ki tett téged fejedelemmé és bíróvá fölénk? Ugyanazt küldötte el Isten fejedelemnek is, megváltónak is, annak az angyalnak közbenjárásával, aki neki a csipkebokorban megjelent.
[Csel. 7.36] Mózes vezette ki őket, miközben Egyiptomban, a Vörös tengeren és pusztában negyven esztendőn át csodákat és jeleket tett.
[Csel. 7.37] Ő az a Mózes, aki Izráel Fiainak ezt mondotta: Olyan prófétát fog támasztani az Isten testvéreitek közül, mint amilyen én vagyok.
[Csel. 7.38] Ő az, aki a sivatagban, a gyülekezetben azzal az angyallal együtt volt, aki a Sinai hegyen beszélt vele és atyáinkkal, aki élő igét kapott, hogy azokat nektek adja.
[Csel. 7.39] És mégis ennek a Mózesnek atyáink nem akartak engedelmeskedni, hanem eltaszították maguktól és szívükkel Egyiptom felé fordultak,
[Csel. 7.40] azzal, hogy azt mondták Áronnak: Készíts nekünk isteneket, hogy azok előttünk járjanak, mert nem tudjuk, mi lett azzal a Mózessel, aki Egyiptomból kivezetett bennünket.
[Csel. 7.41] Azokban a napokban borjút készítettek s áldozatot öltek a bálványnak, s gyönyörködtek saját kezük művében.
[Csel. 7.42] De erre megfordult az Isten és arra adta őket, hogy az ég seregének szolgáljanak, amint az a próféták könyvében írva van: Hát hoztatok nekem vágó marhákat, véres áldozatokat negyven éven át a pusztában, óh Izráel háza?
[Csel. 7.43] Hordoztátok a Moloch sátorát és a Romfa isten csillagát, azokat a szobrokat, amelyeket azért csináltatok, hogy imádjátok őket. Babilonon túlra foglak titeket száműzni.
[Csel. 7.44] A pusztában a bizonyságtétel sátora volt atyáinknak rendelve, ahogy ezt Isten – amikor Mózeshez beszélt – elrendelte, hogy készítse arra a mintára, amelyet látott.
[Csel. 7.45] Ezt a sátort atyáink átvették, azután bevitték Józsuéval arra a földre, melyet azok a nemzetek tartottak birtokukban, amelyeket Isten kiűzött atyáink elől. Birtokukban volt e sátor egészen Dávid napjaiig,
[Csel. 7.46] aki kegyelmet talált Isten előtt és azt kérte, hogy hajlékot találhasson Jákób Istenének.
[Csel. 7.47] De nem ő, hanem Salamon épített neki házat.
[Csel. 7.48] Ám a Magasságos kézzel épített templomokban nem lakik, amint a próféta mondja:
[Csel. 7.49] Az ég a trónom, a föld meg lábamnak zsámolya, micsoda házat fogtok ti nekem építeni – kérdi az Úr -, vagy melyik az a hely, amelyen lenyugodhatom?
[Csel. 7.50] Vajon nem kezem alkotta-e mindezeket?
[Csel. 7.51] Kemény nyakúak, körülmetéletlen szívűek és fülűek, ti mindig szembe szegültetek a Szent Szellemnek, ti éppen úgy, mint atyáitok.
[Csel. 7.52] A próféták közül ugyan kit nem üldöztek a ti atyáitok? Megölték azokat, akik előre hirdették amaz Igazságosnak eljövetelét, kinek ti most árulóivá és gyilkosaivá lettetek,
[Csel. 7.53] akik a törvényt angyalok rendezésével kaptátok, de nem őriztétek meg.”
[Csel. 7.54] Mikor e dolgokat hallották, szívüket elöntötte a méreg, úgyhogy a fogukat csikorgatták rá.
[Csel. 7.55] Ő azonban Szent Szellemmel telten a mennyre szegezte szemét és meglátta Isten dicsőségét, Jézust is, amint Istennek jobbján állott.
[Csel. 7.56] “Ni, megnyílva látom az egeket – szólott -, az embernek Fiát is, amint ott áll az Istennek jobbján.”
[Csel. 7.57] Azok meg hangos kiáltozásba kezdtek, a fülüket befogták: azután egy indulattal rárohantak,
[Csel. 7.58] és miután a városból kivetették, megkövezték őt. A tanúk köpenyeiket egy Saul nevű ifjú lábánál rakták le.
[Csel. 7.59] Azután megkövezték Istvánt, miközben ő Istent szólította és ezt mondotta: “Uram, Jézus fogadd el szellememet!”
[Csel. 7.60] Majd térdre esett és nagy hangon kiáltotta: “Uram, ne ródd fel nekik ezt a vétket.” Ahogy ezt kimondta, elaludt.

APOSTOLOK CSELEKEDETEI 6. RÉSZ

[Csel. 6.1] Ezekben a napokban a tanítványok megszaporodásakor zúgolódás támadt a hellenisták részéről a hebraisták ellen, hogy a mindennapos felszolgálásban az ő özvegyeiket mellőzés érte.
[Csel. 6.2] A tizenkettő erre összehívta a tanítványok sokaságát és így szólt: “Nem Istennek tetsző dolog az, hogy az Isten igéjét elhanyagolva felszolgáljunk az asztaloknál.
[Csel. 6.3] Szemeljetek ki hát, testvéreink, magatok közül hét olyan férfit, akinek jó híréről tanúságot tesznek, kik Szellemmel és bölcsességgel vannak telve, hogy őket e szükség pótlására beállítsuk,
[Csel. 6.4] mi pedig állandóan az imádkozással és az ige szolgálatával fogunk foglalkozni.”
[Csel. 6.5] Megtetszett a beszéd az egész sokaságnak s kiválasztották Istvánt, egy hittel és Szent Szellemmel telt férfiút, továbbá Fülöpöt, Prokhoruszt, Nikánort, Timónt, Parmenászt és egy antióhiai csatlakozót, Nikolaoszt.
[Csel. 6.6] Ezeket az apostolok elé állították, és azok imádkozás után rájuk tették kezüket.
[Csel. 6.7] Közben meg növekedett az Isten igéjének hatása s a tanítványok száma is igen megszaporodott Jeruzsálemben. A papoknak is nagy tömege hallgatott a hitre.
[Csel. 6.8] István pedig kegyelemmel és hatalommal telten nagy csodákat és jeleket vitt véghez a nép között.
[Csel. 6.9] Előálltak azonban egyesek a libertinusokról elnevezett zsinagógából, továbbá küréneiek, alekszandriaiak, kilikiaiak és ázsiabeliek és vitatkozásba bocsátkoztak Istvánnal,
[Csel. 6.10] de nem volt erejük arra, hogy ellenálljanak annak a bölcsességnek és Szellemnek, amellyel ő beszélt.
[Csel. 6.11] Erre felbujtottak bizonyos férfiakat, hogy azt mondják: “Hallottuk, hogy káromló szavakat szólott Mózes és az Isten ellen.”
[Csel. 6.12] Felindították a népet is, a presbitereket és az írástudókat, rátörtek Istvánra, magukkal vonszolták, és a nagytanács elé vitték,
[Csel. 6.13] majd hamis tanúkat állítottak ellene, kik ezt mondták: “Ez az ember szüntelenül káromló szavakat szólt e szenthely ellen és a törvény ellen.
[Csel. 6.14] Hallottuk, hogy azt mondta: A názáreti Jézus le fogja rombolni ezt a helyet és megváltoztatja azokat a szokásokat, melyeket Mózes adott át nekünk.”
[Csel. 6.15] Egyszer csak a nagytanácsban ülők mind meredten néztek rá és az arcát olyannak látták, mintha angyal orcája volna.

APOSTOLOK CSELEKEDETEI 5. RÉSZ

[Csel. 5.1] Valami Anániás nevű ember is a feleségével, Szafírával eladta szerzeményét,
[Csel. 5.2] az árából felesége tudtával félretett magának valamit, többi részét pedig az apostolok lábához helyezte.
[Csel. 5.3] Péter megszólította: “- Anániás, miért töltötte meg a sátán szívedet, hogy megcsald a Szent Szellemet és a telek árából félretégy magadnak?
[Csel. 5.4] Ha megmarad a telek, nem neked maradt volna-e meg, s ha eladtad, nem volt-e hatalmadban az ára? Miért határoztad el ezt a dolgot szívedben? Nem embereknek hazudtál, hanem Istennek.”
[Csel. 5.5] Anániás, ahogy e szavakat hallotta, leroskadt és kilehelte lelkét. Mindazokra, akik ezt hallották nagy félelem szállt.
[Csel. 5.6] Azután felkeltek a fiatalok, felszedték, kivitték és eltemették.
[Csel. 5.7] Történt, hogy körülbelül három óra elteltével a felesége is bement, de nem tudta, hogy mi történt.
[Csel. 5.8] Péter őt is megszólította: “Mondd meg nekem, hogy ennyiért adtátok-e el a telket?” “- Igen, annyiért” – felelte az.
[Csel. 5.9] Erre Péter ezt mondta neki: “Mi az oka, hogy összebeszéltetek, hogy az Úrnak Szellemét megkísértsétek? Látod, az ajtóban van azoknak lába, kik férjedet eltemették, téged is ki fognak vinni.”
[Csel. 5.10] Erre tüstént a Péter lábához esett és kilehelte lelkét. Mikor az ifjak bementek, halva találták, kivitték és eltemették férje mellé.
[Csel. 5.11] Nagy félelem szállott ezzel az egész eklézsiára s mindazokra, akik hallottak e dolgokról.
[Csel. 5.12] Különben az apostolok kezei által sok jel és csoda történt a nép között. Mindannyian egy indulattal a Salamon tornácában tartózkodtak.
[Csel. 5.13] Ám a többiek közül senki sem mert hozzájuk csatlakozni, de a nép magasztalta őket.
[Csel. 5.14] Mindig többen csatlakoztak hozzájuk olyanok, akik az Úr által hittek: férfiaknak és asszonyoknak nagy sokasága,
[Csel. 5.15] úgyhogy még a terekre is elvittek erőtleneket s nyugágyakon és hordágyakon ott elhelyezték őket, hogy esetleg az arra menő Péternek az árnyéka essék közülük valakire.
[Csel. 5.16] A Jeruzsálemet körülvevő városokból is tömegestől özönlöttek össze s magukkal hoztak erőtleneket és tisztátalan szellemektől gyötörteket, – ezek is mindnyájan meggyógyultak.
[Csel. 5.17] Felkelt azonban a főpap mindazokkal együtt, akik vele tartottak, ők lévén a szadduceusok felekezete, s megteltek irigységgel,
[Csel. 5.18] kezüket rávetették az apostolokra, és a községi börtönbe vetették őket.
[Csel. 5.19] Ám az Úrnak egy angyala az éj alatt felnyitotta a börtön ajtóit, kivezette őket és így szólt:
[Csel. 5.20] “Menjetek, álljatok fel a szenthelyen és szóljátok ott a népnek ennek az Életnek összes igéit.”
[Csel. 5.21] Ahogy ezt hallották, szürkület felé bementek a szenthelyre és tanítottak. Közben megjelent a tanácsházban a főpap és környezete, összehívták a nagytanácsot, Izráel fiai közül a vének egész tanácsát, majd elküldtek a börtönbe, hogy vezessék elő az apostolokat.
[Csel. 5.22] Mikor azonban a szolgák odaérkeztek, nem találták őket a börtönben, visszaérkeztek hát és hírül vitték:
[Csel. 5.23] “A börtönt teljes biztonsággal lezárva találtuk, az őrök ott álltak az ajtókban, mikor azonban kinyitottuk, benn senkit sem találtunk.”
[Csel. 5.24] Mikor a szenthely parancsnoka s a főpapok e szavakat hallották, zavarban voltak miattuk, nem értették, hogy mit jelent ez a dolog.
[Csel. 5.25] Megjelent azonban valaki és hírül hozta nekik: “Lám, azok a férfiak, akiket ti börtönbe vetettetek, a szenthelyen állnak és tanítják a népet.”
[Csel. 5.26] Ekkor a parancsnok a szolgákkal együtt odament és elhozta őket, de nem erőszakkal, féltek ugyanis a néptől, hogy még megkövezik őket.
[Csel. 5.27] Elhozták hát, és a nagytanács elé állították az apostolokat. A főpap vallatni kezdte őket:
[Csel. 5.28] “Szigorú paranccsal parancsoltuk meg nektek – szólott -, hogy ezt a nevet hangoztatva ne tanítsatok, ti ellenben betöltöttétek Jeruzsálemet tudományotokkal, és reánk akarjátok hozni annak az embernek a vérét.”
[Csel. 5.29] Péter és az apostolok azonban így feleltek: “Istennek kell-e inkább engedelmeskednünk vagy embereknek?
[Csel. 5.30] Atyáinknak Istene feltámasztotta azt a Jézust, akit fára függesztve megöltetek.
[Csel. 5.31] Felemelte őt az Isten jobbjára vezérül és megmentőül, hogy Izráelnek más felismerésre térést és vétkek bocsánatát adhassa.
[Csel. 5.32] Mi vagyunk e dolgoknak tanúi, továbbá a Szent Szellem, kit az Isten azoknak adott, akik neki engedelmeskednek.”
[Csel. 5.33] Mikor ezt hallották, fogukat csikorgatták s az volt a szándékuk, hogy megölik őket.
[Csel. 5.34] Felkelt azonban a nagytanácsban egy Gamáliel nevű farizeus, az egész nép előtt becsült törvénytudó s megparancsolta, hogy kevés időre távolítsák el az embereket,
[Csel. 5.35] azután ezt mondta a tanácsbelieknek: “Izráeli férfiak, őrizkedjetek attól, hogy bármit is tegyetek ezekkel az emberekkel.
[Csel. 5.36] Napjaink előtt előállt ugyanis Teudás, ki magát valami nagynak mondotta s mintegy négyszáz ember hajlott utána. Ezt az embert megölték, azután mindazok, akik neki hitelt adtak, szétszóródtak és semmivé lettek.
[Csel. 5.37] Utána az összeírás idejében a galileai Júdás állott elő és tekintélyes számú népet vitt magával a pártütésbe, elveszett ő is és szétszórták mindazokat, akik hitelt adtak neki.
[Csel. 5.38] Ami a mostani esetet illeti, azt mondom nektek, álljatok el ezektől az emberektől és hagyjátok menni őket, mert ha emberektől van ez a szándék és ez a tett, úgyis felbomlik,
[Csel. 5.39] de ha Istentől van, nincs hatalmatok arra, hogy megsemmisítsétek őket, sőt esetleg még az Isten ellen harcolás vétke bizonyulhat rátok.”
[Csel. 5.40] Azok engedtek neki, majd behívták az apostolokat, megverették őket s megparancsolták, hogy Jézus nevére hivatkozva ne beszéljenek, majd elbocsátották őket.
[Csel. 5.41] Ők meg örvendezve mentek el a nagytanács színe elől amiatt, hogy méltóknak ítélték őket arra, hogy ama névért megbecstelenítést szenvedjenek.
[Csel. 5.42] Azután mindennap a szenthelyen és házanként is nem szűntek meg tanítani, és a Krisztus Jézus örömüzenetét hirdetni.

2010. május 16. C év, Húsvét, 7. vasárnap Urunk Mennybemenetele (Nepomuki Szent János) A nap liturgikus színe: fehér

Ahová eljutott a Fő dicsőségben, oda kapott meghívást az egész test reménységben. Jézus mennybemenetele a reménynek az ünnepe. A feltámadott megvigasztalja a tanítványokat, megerősíti őket, feladatot ad nekik, és megmutatja a célt, ahová vele együtt eljuthatnak. Az apostolok reménye a mi reményünk is, az apostolok küldetése a mi küldetésünk is.

Azzal kezdődik a szent kereszténység, hogy Isten emberré lesz, oly ember, kiben Isten színtiszta örömmel fölismeri a maga képmását. Ember, kiben mi, embertársai, Isten képét látjuk meg. — Kereszténynek lenni: Krisztus emberségében résztvenni és istenségében is Hozzá hasonlóvá lenni, mert Őbenne és Ővele végre teljesen Istenhez fordulunk. Együtthaladva Vele mindnyájan a Középpont felé, Őbenne rátalálunk egymásra is. Emberi különbségek és vélemények már nem jelentenek akadályt az egységben. Csak ilyen, Krisztusban-egy kereszténységet fogadhat el Isten és fogadhat el a világ.

SZENTMISEKOMMENTÁR

A hívek üdvözlése után: Ma Urunk mennybemenetelét ünnepeljük. Feltámadott emberi testével és emberi természetével együtt emelkedett az égbe. Az örökkévalóságban élvezi a neki járó dicsőséget és közbenjár értünk a mennyei Atyánál. Templomunk ma az Olajfák hegye. Körülvesszük az oltárt, mint Jézust apostolai. Átéljük búcsúzásának pillanatait.

“Én veletek vagyok minden nap a világ végéig!” Jézus ígérete mind a mai napig tapasztalható. Velünk van, amikor imádságunkban hozzá fordulunk. Velünk van, amikor a Szentmisében találkozunk vele. Jelenlétéről tanúskodnunk kell a világban.

Hívek imája:

pap: Forduljunk, testvéreim, örvendező lélekkel Istenünkhöz, mert a mi Urunk felment a mennybe, elfoglalta trónját Atyjának jobbján, mi pedig várva várjuk dicsőséges eljövetelét.

1. Hogy az Egyház a mai világban is tanúságot tegyen Urunkról, Jézus Krisztusról, kérjük Urunkat!

2. Hogy Jézus mennybemenetele erősítse hitünket és reményünket, hogy szabad utunk van a szentlélekben az Atyához, kérjük Urunkat!

3. Hogy Jézus mennybemenetele világítson rá minden ember értékes voltára kérjük Urunkat!

4. Hogy Jézus mennybemenetele nyissa meg szívünket a Szentlélek ajándékainak befogadására, kérjük Urunkat!

5. Hogy halálunk órája mennybemenetel lehessen számunkra is, kérjük Urunkat! pap: Urunk, Jézus Krisztus! Szentlelked erejével segít minket, hogy veled járva életünk útját mindig megtapasztaljuk jelenlétedet, és majdan veled együtt lehessünk a mennyei dicsőségben. Aki élsz és uralkodol, mindörökkön örökké.

Áldozási könyörgés után: Bemutattuk áldozatunkat Jézus Krisztus halálának, feltámadásának és mennybemenetelének emlékezetére. Szentáldozáskor a mennyben-lakó megdicsőült Jézust vettük magunkhoz. Általa az örök dicsőségben élő Szentháromság bennünk-lakásában gyarapodtunk. Egyházunk ma felszította földön élő gyermekei lelkében a honvágyat az égi haza után.

A HÍVEK ÜDVÖZLÉSE UTÁN: Ma Urunk mennybemenetelét ünnepeljük. Feltámadott emberi testével és emberi természetével együtt emelkedett az égbe. Az örökkévalóságban élvezi a neki járó dicsőséget és közbenjár értünk a mennyei Atyánál. Templomunk ma az Olajfák hegye. Körülvesszük az oltárt, mint Jézust apostolai. Átéljük búcsúzásának pillanatait.

ELSŐ KÖNYÖRGÉS UTÁN: A szentírás szavai a földtől búcsúzó Jézus üzenetét tartalmazzák. Lélekben mi is az ég felé tekintünk. Követjük Jézus eltűnő alakját.

FELAJÁNLÁSI KÖNYÖRGÉS UTÁN: Felajánláskor a mennyei Atya trónja elé helyezzük ajándékainkat. Ma átéljük, ahogyan az Isten Fia belép az Atya házának kapuján és elfoglalja trónját mindörökre. Ebben az égi szentélyben újítja meg áldozatát a világ végezetéig, valahányszor szentmisét mutatnak be a földön.

ÁLDOZÁSI KÖNYÖRGÉS UTÁN: Bemutattuk áldozatunkat Jézus Krisztus halálának, feltámadásának és mennybemenetelének emlékezetére. Szentáldozáskor a mennyben-lakó megdicsőült Jézust vettük magunkhoz. Általa az örök dicsőségben élő Szentháromság bennünk-lakásában gyarapodtunk. Egyházunk ma felszította földön élő gyermekei lelkében a honvágyat az égi haza után.

Különös ünnep a mennybemenetel. Ünnepnek nevezzük, ami utal arra, hogy örvendezés, öröm a fő jellemzője. Pedig úgy érezzük, hogy inkább szomorkodni kellene. Gyerekkoromban sose értettem, hogy mit ünneplünk, örvendezünk ilyenkor. Furcsállhatjuk az apostolokat, akik a mennybemenetel után – amint hallottuk – nagy örömmel térnek vissza Jeruzsálembe. Valahogy kegyeletsértőnek tűnik magatartásuk első pillantásra, amikor talán szomorkodniuk kellene, hogy Jézust többé testi szemeikkel nem láthatják sem ők, sem mások. Ez igaz, de ennél sokkal nagyszerűbb dologról van szó a mennybemenetelnél, amelyhez képest eltörpül a viszont nem látás szomorúsága.

A mennybemenetel mutatja, hogy a feltámadt, megdicsőült Jézus nem ebből a világból való, nincs itt helye. Az örökkévalóság az ő hazája Istennél, ahol nincs tér és idő, ahol nincs “többé halál, sem gyász, sem jajgatás, sem fáradság”. Feltámadása utáni megjelenései az apostoloknak és másoknak tulajdonképpen csodák, mert már feltámadásától kezdve ebből az örökkévalóságból jelenik meg néhány alkalommal. A mennybemenetel pedig ezen megjelenések-csodák utolsó alkalma.

A mennybemenetel tulajdonképpen természetes, mert Jézus Krisztus az Isten Fia, a Szentháromság második személye, s mint ilyennek az örökkévalóságban van a helye. Csak hogy a földi életből visszatérő Fiú nem ugyanaz, mint aki elindult a földi életbe. Van egy óriási különbség a kettő között: benne vagy egy ember, akit úgy hívnak: Jézus Krisztus. Jézus Krisztus – az EMBER, s benne mindannyian ott vagyunk, akik a keresztség által életében részesülünk. Ez az Istenember a főpapunk, ahogyan a szentleckében hallottuk, s ahogy megfigyelhettük, hogy a távozó Krisztus Isten megáldja apostolait, s az áldás tipikusan papi tevékenység.

A főpap, egy vezető vallási tekintély, szinte minden vallásban megtalálható, s megtaláljuk az ószövetségi zsidó vallásban is. A főpap a legfőbb közvetítő Isten és ember között.

De egyáltalán miért van szükség közvetítőre? Miért nem létesít minden egyes ember kapcsolatot Istennel?

A legmélyebb ok abban van, hogy Isten és ember létmódja egészen, gyökeresen más. Az embernek van kezdete. Az ember létezését valami másnak köszönheti, mert percről-percre megtapasztalhatja földi életének törékenységét, múlékonyságát: bármikor meghalhat. Az ember halálra született lény. Ezzel szemben Istennek nincs kezdete és nincs vége: örökkévaló. Létezését magában hordja. Az Isten és az ember közötti létkülönbség oly nagy, mint egy élettelen kő és az ember között, sőt még annál is nagyobb. Mert mindkettő létezik: a kő is meg az ember is, de egészen másként.

E két gyökeresen más létmód között közvetítőre van szükség, mert a mi véges értelmünkkel létünkkel nem tudjuk felfogni Isten végtelen létét. Olyan ez a közvetítő, mit egy magyar és egy kínai ember között a tolmács: mindkét nyelv ismeretében eredményesen közvetít kettejük között, lehetővé téve ezzel, hogy megértsék egymást. Ilyen tolmács, közvetítő a főpap is. De ezt a szót, hogy főpap ne keresztény értelemben értsétek, mert az a keresztény papságban egy rangod fejez ki, hanem biblikus értelemben kell venni.

Az ószövetségi időknek is megvolt a főpapja. Ám ez a főpap meglehetősen tökéletlen volt, mert végsős soron ő is csak egy ember volt – ő sem tudhatott többet Isten létrendjéről. Olyasvalami lehetett, hogy a tolmács hasonlatra visszautalja, mint az a tolmács aki perfekt beszél magyarul, de kínaiul csak néhány szót tud. Az ilyen tolmács nem tud eredményesen közvetíteni.

Az ószövetségi főpap hiányosságait az ószövetségi liturgia megmutatta. A főpap egyszer egy évben lépett be abba a kézzel épített szentélybe a jeruzsálemi templomban, amely szentély is csak jelképe volt Isten jelenlétének. Sőt mielőtt bement külön áldozatot mutatott be saját bűneiért, ezzel is kifejezve méltatlanságát.

Ezzel szemben Jézus Krisztus az Újszövetség egyetlen főpapja tökéletes, mint az a tolmács, aki perfekt tud magyarul és kínaiul. Tökéletes, mert egyszerre Isten és egyszerre ember: mindkét létmódot magában hordja, minkét létmódot megérti és ezáltal tud közvetíteni. “Krisztus nem kézzel épített szentélybe lépett, amely a valódinak csak előképe, hanem magába a mennybe, hogy most az Isten színe előtt közbejárjon értünk.” Az ószövetségi Templom szentélyét – Isten jelenlétének helyét függöny választotta el a külvilágtól, ezzel is jelezve, hogy odaát egészen más, ember számára megközelíthetetlen valóság van. De a mennyei szentélyben Jézus a függöny, aki saját testén keresztül nyitotta meg minden ember számára az utat a mennyei szentélybe az Istenhez.

A mennybemenetelkor tehát örök főpapunkat ünnepeljük, aki örök időkre elfoglalta helyét az Isten jobbján, akinél hathatósabb közbenjárónk nincs. Ünneplésünkkel együtt kezdetét veszi az a várakozás is, amellyel az Atya megígért ajándékát várjuk a Szentlelket, akiben Jézus Krisztus, az Istenember a történelem végéig velünk marad e küzdelmes földi létben. Ünnepeljünk és virrasszunk, várakozzunk ezen a napon, mert imáinkban nem csak a vég nélküli kéréseknek, hanem az örvendezésnek, a dicsőítésnek is helye van.

Azzal kezdődik a szent kereszténység, hogy Isten emberré lesz, oly ember, kiben Isten színtiszta örömmel fölismeri a maga képmását. Ember, kiben mi, embertársai, Isten képét látjuk meg. — Kereszténynek lenni: Krisztus emberségében résztvenni és istenségében is Hozzá hasonlóvá lenni, mert Őbenne és Ővele végre teljesen Istenhez fordulunk. Együtthaladva Vele mindnyájan a Középpont felé, Őbenne rátalálunk egymásra is. Emberi különbségek és vélemények már nem jelentenek akadályt az egységben. Csak ilyen, Krisztusban-egy kereszténységet fogadhat el Isten és fogadhat el a világ.

Szentségre várva: “Én vagyok a Szőlőtő, ti a szőlővesszők. Aki Énbennem marad és Én őbenne, az bő termést hoz; mert nálam nélkül semmit sem tehettek.” (Jn 15, 5)

Jézust szeretni itt, itt… Ez a levegője, benne a szeretet spórái, Jézus szíve szikrái… szerető lelkének, szemeinek, arcának tört sugarai úsznak.

Sokan várják, hogy Krisztus szóljon. Hogyan szóljon? Szól tettekkel, szakramentális módon. De érteni kell a szavát. Szól szeretettel, szeretetben, kimerülve, odaadva magát; s az érti meg, aki szeret. Igen, a szerető Úr Jézust, az ember fiait embersors sajátosságában, áldozatos lélek hűség, küzdés pszichéjének megfelelően; de a kemény fizis ütközéseiben a tisztuló éthosz reakcióit nevelve, szítva; a teremtményt hűség-próbára ráképesítve…

Ebben a lelki hangulatban nézni a Krisztust, hogy mit tesz s élvezni őt itt is! Ah, Uram, itt szeretni kell; a Krisztust megigézett, magához vonzott lélekkel kell megközelíteni, e nagy tervet s akarást és tettet méltányolni… A léleknek föl kell födöznie, apokalipsziseket kell megélnie… a szokásból, a gondolatból, az elkopott fogalmakból kiemelni a nagy tudatot; tudjátok, mi az Isten s a megtestesült Ige, az az Isten-ember, kivel tele volt a lelke Szent Pálnak s a szenteknek, ki “testis fidelis” [hűséges tanú], kiről nekünk is “bonam confessionem oportet facere” [jó vallomást], martíriumot kell tennünk. Tudjátok, ki az, aki megváltott egy nagy áldozattal; s aztán feltámadt s az égbe ment; s ez az égbe menés az évezredekbe ívelődik s a Krisztus utáni évezredek története fölött elvonul; egy nagy várakozásba köti, mint abroncs a dongákat! Mi várjuk őt! Istenem, milyen látvány lesz az a nagy apokalipszis, az a nagy föltárása a világtörténetnek. S halljátok: “Ő van itt!”… Ő… az, az! az Isten fia, az Isten-ember… a Nagy Tanú… A nagy összefoglaló, aki eljött s eljön, s akinek lába nyomában, a hadak útján, egy-egy indulat rohanó kerekei alatt fölszálló porszemecskék vagyunk… ő van itt…

Ide “éffort” [nekifeszülés] kell, ki kell dörzsölni a szemet!… s meg kell gyújtani a szívet… mert élettelenség, képtelenség, kényszerűség fojtogat különben. A szikrát ne oltsuk ki! Fújjuk meg. Gondoljuk el a motívumokat, melyek lelkeket érintenek. Gondoljuk el, mily édes, vigaszos műve és fogása és adása az irgalmas providenciának, mely közénk áll, köztünk él s szinte belénk sziporkázza, s lehetetlen, hogy elhagyjon minket. Egy nagy protestációja a Krisztus szeretetének a világ desperát hiedelme ellen, hogy ő elhagyott; az érzéstelenség s a szárazság sivatagja ellen, mikor annyi az oázis, ahány szentségház; a gyöngeség, a tikkadás, az elhalás kútkiszáradása ellen, mikor élő vizek forrásai fakadnak nyomában.

Gondoljunk hívásaira. Itt hív Isten. Nézz föl az oltárra: itt! Néhány lépésnyire tőled… itt! “Nemde lángolt a mi szívünk, mikor az úton így együtt megyünk”, saját kis énünk s torzonborz lelkivilágunk kietlenségében, s mikor ezek az igék öntudatunkban, jelentésben, súlyban testesülnek meg? (Prohászka: ÖM, 24:38; 382)

+

Jézusnak mindenekfölött való szeretete

Boldog, aki érti, mi az, Jézust szeretni és magát Jézusért figyelemre sem méltatni. — Minden teremtményt, melyben kedved telik, Jézusért el kell hagynod; mert Jézus azt akarja, hogy egyedül őt szeressük minden fölött. A teremtmény szeretete csalárd és állhatatlan; Jézus szeretete hű és állhatatos. — Aki teremtményhez ragaszkodik, elmúlik a mulandóval; aki Jézushoz ragaszkodik, örökké szilárdan áll. — Szeresd Jézust és tarts ki barátságában, aki ha az egész világ elhagy is, téged el nem hagy, és nem engedi, hogy végleg elvessz. (Kempis: KK, 2:7)

+

Jézus meghitt barátsága

Mikor Jézus jelen van, minden jól van, és semmi sem látszik nehéznek, mikor pedig Jézus nincs jelen, minden terhes. — Mikor Jézus belsőnkben nem szól, keveset ér a vigasztalás; ha pedig Jézus csak egy szót is mond, nagy vigasztalást érzünk. — Nemde Mária Magdolna tüstént fölkelt helyéről, ahol sírt, mihelyt azt mondta neki Márta: “Itt van a Mester és hív téged.” (Jn 11,28) — Boldog óra, mikor Jézus a siralomból lelki örömre hív. — Óh mily száraz és kemény vagy Jézus nélkül, mily balgatag és hiú vagy, ha Jézuson kívül valamit kívánsz. — Nem nagyobb kár-e ez, mint ha az egész világot elvesztenéd? — Jézus nélkül mit adhat neked e világ? — Jézus nélkül élni kemény pokol, Jézussal élni gyönyörűséges paradicsom. — Ha Jézus veled van, nem árthat semmi ellenség. — Aki Jézust megtalálja, nagy kincset talál, sőt minden jó fölött jóra talál. — Aki Jézust elveszti, igen sokat veszít, többet az egész világnál. — Legszegényebb az, aki Jézus nélkül él, leggazdagabb, aki jól van Jézussal. — Nagy mesterség Jézussal társalkodni, s nagy annak az okossága, aki Jézust meg tudja tartani. — Légy alázatos és békeszerető és veled lesz Jézus. (Kempis: KK, 2:8)

+

Megvallom, riadtan ámulok, és elvesztem magam az isteni Jóság gondolatában, parttalan, fenéktelen nagy tenger az; az Istené, ki hív Benne megnyugodnom, oly rövid és oly csekély munkám után — hív és rendel az Ő mennyébe, a legfőbb Jóhoz, kit oly hanyagul kerestem, — és gazdag gyümölcseit ígéri azon könnyeknek, miket oly fukarul öntöttem érte itt. (Gonzaga Szent Alajos)

+

Elveszettnek tartsd az időt, midőn nem gondolsz Istenre! — Meg fogják Istent ismerni igazságban, Kit most nem ismernek irgalmában! — Irgalom forrását a határtalan könnyelműség kiszárítja. — Annyi vádló szégyenít meg aznap, ahányan hasztalan jó példát adtak! (Szent Bernát)

+

Szeretve lenni Urunk Istenünktől, egyesülve Ővele, élni az Ő jelenlétiben, élni csakis Istenért! Óh mily csodás egy élet ez! — és mily halál! (Vianney Szent János)

“Az üdvösség híre nekünk szól!” Nepomuki szent János is ennek az örömhírnek lett hirdetője papként, gyóntatóként. Az ő közbenjárásával szeretnénk járni a jézusi utat, a bűnbánat útját, a szeretet útját.

Hívek könyörgése (Bárdosy Éva)

1. Hálát adunk a mai napért, irgalmadért és jóságodért, amellyel gondot viselsz az egész világra. Hogy alkalmas eszközeid legyünk az evangélium terjesztésében, hallgass meg, Urunk!

2. Az apostolokkal és Máriával, Édesanyánkkal mi is egy szívvel-lélekkel imádkozunk naponta a Szentlélek kiáradásáért! Hallgass meg, Urunk!
3. Őrizd meg élő folytatásodként az Egyházat, hogy még vallási beidegződéseink se álljanak sose az Örömhír terjedésének útjába! Hallgass meg, Urunk!
4. Adj Egyházadnak mindig olyan vezetőket, akik a zűrzavarok közben is meghallják és elevenen közvetítik akaratodat, s akik által mi is eleven kapcsolatban maradunk a Szőlőtővel! Hallgass meg, Urunk!
5. Erősítsd meg papjainkat az állhatatosságban és a hűségben, hogy hivatásukban az élet értelmét lássák és megéljék! Hallgass meg, Urunk!
6. Nepomuki Szent János közbenjárására is ajándékozz meg minket a bűnbánat kegyelmével! Hogy a kiengesztelődés szentségével mindig tiszta szándékkal, nagy bizalommal és irántad való hálával éljünk! Hallgass meg, Urunk!
7. Adj Szentlelked által tisztánlátást a sokfelé ágazó, áttekinthetetlen tanítások közepette. Te légy a pásztorunk, hogy bizalommal és nagykorúan járjunk nyomodban! Hallgass meg, Urunk!
8. Szabadíts meg nagy ellenségünktől, a gőgtől, önnön fontosságunk eltúlzásától! Ne legyen ez se a békesség, az egymás iránti szeretet és bizalom akadálya! Hallgass meg, Urunk!

ApCsel 1,1-11

Az első könyvben, Teofil, szóltam mindarról, amit Jézus tett és tanított kezdettől fogva addig a napig, amelyen felvétetett, miután a Szentlélek által parancsot adott apostolainak, akiket kiválasztott. Kínszenvedése után élve megmutatta magát nekik, számos csalhatatlan jellel bizonyította be számukra, hogy él, és negyven napon át megjelenve Isten országáról beszélt nekik. Amikor együtt étkezett velük, meghagyta nekik, hogy ne távozzanak el Jeruzsálemből, hanem várjanak az Atya ígéretére: ,,Azt hallottátok tőlem, hogy János csak vízzel keresztelt, ti azonban néhány nap múlva Szentlélekkel fogtok megkeresztelkedni.” Erre az egybegyűltek megkérdezték tőle: ,,Uram, talán most állítod helyre Izrael országát?” Ő azonban azt mondta nekik: ,,Nem a ti dolgotok, hogy ismerjétek az időket és a korszakokat, amelyeket az Atya saját tetszése szerint határozott meg. A Szentlélek eljövetele pedig erővel tölt majd el benneteket, hogy tanúságot tegyetek rólam Jeruzsálemben és egész Júdeában, Szamariában, egészen a föld határáig.” Miután ezeket mondta, a szemük láttára felemelkedett, és felhő takarta el a szemük elől. S miközben nézték őt, amint az égbe ment, íme, két férfi állt meg mellettük fehér ruhában. Így szóltak: ,,Galileai férfiak, miért álltok és néztek az égre? Ez a Jézus, aki felvétetett mellőletek, úgy jön el ismét, ahogy az égbe felmenni láttátok.”
Ef 1,17-23

Urunk, Jézus Krisztus Istene, a dicsőség Atyja adja meg nektek a bölcsesség és a kinyilatkoztatás Lelkét, hogy megismerjétek őt. Világosítsa meg lelki szemeteket, hogy tudjátok, milyen reményre hívott meg titeket, milyen gazdag dicsőséges öröksége a szentek számára, és milyen mérhetetlenül nagy az ő hatalma rajtunk, akik hiszünk. Hatalmas erejének hatékonyságát Krisztusban mutatta meg, amikor feltámasztotta halottaiból és jobbjára [Zsolt 110,1] állította a mennyekben, minden fejedelemség és hatalmasság, erő és uralom, és minden név fölé, amelyet nemcsak ezen a világon említenek, hanem a jövendőben is. Mindent a lába alá vetett [Zsolt 8,7], s megtette őt mindenek fölött álló főnek az egyházban, amely az ő teste, és annak a teljessége, aki mindent mindenben betölt.
Lk 24,46-53

Azt mondta nekik: ,,Úgy van megírva, hogy a Krisztusnak szenvednie kell, és harmadnapon feltámadni halottaiból. A nevében megtérést kell hirdetni a bűnök bocsánatára Jeruzsálemtől kezdve minden népnek. Ti tanúi vagytok ezeknek. Én majd elküldöm nektek Atyám ígéretét. Ti csak maradjatok a városban, amíg el nem tölt az erő benneteket a magasságból.” Ezután kivezette őket Betánia közelébe, felemelte a kezét, és megáldotta őket. Áldás közben eltávozott tőlük, és fölvitetett a mennybe. Leborulva imádták, azután nagy örömmel visszatértek Jeruzsálembe. Szüntelen ott voltak a templomban, és áldották Istent.

2010. május 16. – Vasárnap, Urunk mennybemenetele

Feltámadása után Jézus utoljára jelent meg az apostoloknak, és így
búcsúzott el tolük:
“Meg van írva, hogy a Messiásnak szenvednie kell, és harmadnapon fel kell
támadnia a halálból. Az o nevében Jeruzsálemtol kezdve minden népnek
megtérést és bunbocsánatot kell hirdetni. Ti vagytok ezeknek tanúi. Én meg
elküldöm nektek Atyám megígért ajándékát. Maradjatok a városban, míg ero
nem tölt el benneteket a magasságból.”
Ezután kivezette oket Betánia közelébe, és kezét fölemelve megáldotta
oket. Áldás közben eltávozott tolük, és fölemelkedett az égbe. Ok
leborulva imádták. Aztán nagy örömmel visszatértek Jeruzsálembe. Állandóan
ott voltak a templomban, dicsérték és magasztalták Istent.
Lk 24,46-53

Elmélkedés:

A menny felé
Néhány esztendovel ezelott egy katolikus iskolába hívtak lelkinapot
tartani a gyerekeknek. Többen is voltunk papok, s rám azt a feladatot
osztották, hogy néhány osztályban beszélgessek a gyerekkel a megadott
témáról. Nem hagyományos hittanóra volt ez, hanem egészen kötetlen
formában zajló beszélgetés, illetve játék. A gyerekek kihasználták a
lehetoséget és mindenféle érdekes kérdések záporoztak felém. Emlékszem,
hogy foleg azzal kapcsolatban tettek fel kérdéseket, hogy milyen lesz a
mennyország, hogyan fogunk oda eljutni, kik lesznek ott és mit fogunk
csinálni. A mennyországról alkotott gyermeki elképzelésekkel nem csak az
én arcomra csaltak mosolyt, hanem sokszor megnevettették velük egymást is
a diákok. Már éppen végéhez közeledett az egyik ilyen óra, amikor egy
kislány jelezte, hogy a szünetben o még szeretne valamit kérdezni. Az
óravégi ima után a csengoszóra a tanulók kiviharzottak a folyosóra és az
udvarra, s a teremben csak az említett kislány maradt, akinek nevét
hirtelen támadt meglepodöttségem miatt elfelejtettem megkérdezni, ezért
most Eszternek nevezem ot. Az osztályfonök a terem hátsó részébol odatolt
mellé egy kerekesszéket és segített neki átülni. Ekkor vettem csak észre,
hogy milyen komoly betegsége van Eszternek: mindkét lábára béna. Amikor
átvillant az agyamon, hogy az élet mily kemény próbára tette ezt a tízéves
kislányt, furcsa belso remegés fogott el. Féltem, hogy mit fog kérdezni.
És o nem kímélt. Az Eszter szíve mélyérol feltöro kérdés a szívem mélyéig
hatolt: “A mennyben tudok majd járni?” Egyetlen pillanat alatt tört rám a
sírás. Hiába próbáltam volna visszatartani. Hulló könnyekkel bólogattam, s
elhaló hangon suttogtam, hogy igen, a mennyországban te is fogsz járni és
szaladni.

Ez a kis történet jutott eszembe Jézus mennybemenetelének mai ünnepe
kapcsán. Gyerekeket és felnotteket egyaránt foglalkoztatnak a következo
kérdések: Hová távozott Jézus, amikor elment ebbol a világból? Hol
található és milyen a mennyország? Mit fognak ott csinálni azok, akik
eljutnak oda? Miben különbözik a mennyországi élet a földitol?

Nehéz kérdések ezek, amelyekre abban az értelemben nem tudunk biztos
választ adni, hogy bárki is visszatért volna onnan a földi világba, s
elmondta volna nekünk, hogy milyen a menny. Keresztény hitünk, amely az
isteni kinyilatkoztatáson alapszik, azonban ad nekünk választ. Mit jelent
a mennybemenetel Jézus számára, s milyen biztató reményt jelent ez nekünk?
Emlékszünk rá, hogy Jézus Pilátus helytartó ítéloszéke elott állva
kijelentette: “Az én országom nem ebbol a világból való” (Jn 18,36). A
mennyei Atya küldötteként érkezett el emberi világunkba, itt a földön élt
és teljesítette küldetését, de feltámadását, megdicsoülését követoen nem
maradhatott örökre ebben a világban, mert az o igazi hazája, országa,
otthona nem a földi világ, hanem a mennyei. Távozásával a mennybe felhívja
figyelmünket arra, hogy a mi hazánk is mennyben van, ahogyan ezt Szent Pál
apostol tanította (vö.: Fil 3,20). Hazamenni, hazatérni mindig öröm! Csak
örömmel gondolhatunk arra, hogy Jézus visszatért a mennybe, s nem szabad
amiatt sajnálkoznunk, hogy elhagyott bennünket, magunkra hagyott minket,
hiszen ez valójában nem is igaz, mert a pünkösdkor érkezo Szentlélek által
titokzatos módon velünk van. S örömmel gondoljunk arra is, hogy Jézus a
mennybe vár minket! Azt szeretné, hogy eljussunk hozzá, s örökre vele
éljünk a tökéletes boldogságban! Az új élet egészen más lesz, mint a
földi. A földi élet hiányosságait, gyengeségeit, esetlenségeit, fájdalmait
és szenvedéseit nem visszük magunkkal. Ott megkapjuk mindazt, ami
hiányzott a földön a boldogságunkhoz. Nem marad semmi abból, ami fájdalmat
okozott nekünk ezen a világon, hanem részünk lesz a tökéletes szeretetben.

Az igazi hazánk ott van és ott érezzük igazán otthon magunkat, ahol
szabadok vagyunk, ahol elfogadnak minket, s ahol szeretnek bennünket.
Mindez a földön csak részben tapasztalható meg, de a mennyben, ahová Jézus
távozott, tökéletes és teljes lesz. Érdemes mindannyiunknak törekednünk a
menny felé!
(c) Horváth István Sándor

Imádság:

Urunk, Jézusunk! Te harminchárom esztendore otthonodként fogadtad el a
földi világot, az emberek világát, a mi világunkat. Ittléted a szeretet
helyévé tette a földet, s ennek köszönhetjük, hogy mi is otthonunknak
tekinthetjük földi életünk idejére. Küldetésedet befejezvén visszatértél
igazi hazádba, az Atya közelségébe, a mennybe, s ezzel megmutattad
számunkra, hogy evilági küldetésünket követoen hová vársz bennünket.
Segíts minket, hogy életünk minden percében a mennyország, az üdvösség
felé törekedjünk!

16. vasárnap: URUNK MENNYBEMENETELE (Nepomuki Szent János)

ApCsel 1,1-11; Zs 46; Ef 1,17-23; Lk 24,46-53
Jézus úgy jön el ismét, ahogyan szemetek láttára mennybe száll

ApCsel 1,1-11

Az első könyvben, Teofil, szóltam mindarról, amit Jézus tett és tanított kezdettől fogva addig a napig, amelyen felvétetett, miután a Szentlélek által parancsot adott apostolainak, akiket kiválasztott. Kínszenvedése után élve megmutatta magát nekik, számos csalhatatlan jellel bizonyította be számukra, hogy él, és negyven napon át megjelenve Isten országáról beszélt nekik. Amikor együtt étkezett velük, meghagyta nekik, hogy ne távozzanak el Jeruzsálemből, hanem várjanak az Atya ígéretére: ,,Azt hallottátok tőlem, hogy János csak vízzel keresztelt, ti azonban néhány nap múlva Szentlélekkel fogtok megkeresztelkedni.’ Erre az egybegyűltek megkérdezték tőle: ,,Uram, talán most állítod helyre Izrael országát?’ Ő azonban azt mondta nekik: ,,Nem a ti dolgotok, hogy ismerjétek az időket és a korszakokat, amelyeket az Atya saját tetszése szerint határozott meg. A Szentlélek eljövetele pedig erővel tölt majd el benneteket, hogy tanúságot tegyetek rólam Jeruzsálemben és egész Júdeában, Szamariában, egészen a föld határáig.’ Miután ezeket mondta, a szemük láttára felemelkedett, és felhő takarta el a szemük elől. S miközben nézték őt, amint az égbe ment, íme, két férfi állt meg mellettük fehér ruhában. Így szóltak: ,,Galileai férfiak, miért álltok és néztek az égre? Ez a Jézus, aki felvétetett mellőletek, úgy jön el ismét, ahogy az égbe felmenni láttátok.’

Zs 46

A karvezetőnek. Kóré fiainak zsoltára. Tapsoljatok mindnyájan, nemzetek, örvendezzetek Istennek ujjongó szóval, mert az Úr felséges, rettenetes, hatalmas királya ő az egész földnek. Alánk vetette a népeket, lábunk alá a nemzeteket. Kiszemelte nekünk örökségünket, Jákob ékességét, melyben kedvét leli. Ujjongás közepette felvonul az Isten, harsonazengés között az Úr. Zengjetek Istennek, zsoltárt zengjetek, zengjetek királyunknak, zengedezzetek. Mert Isten az egész föld királya, zengjetek bölcsességgel. Isten uralkodik a nemzeteken, s ül szent trónusán az Isten. Egybegyűlnek a népek fejedelmei Ábrahám Istenének népével, mert az Istené a föld pajzsa: s igen fenséges ő.

Ef 1,17-23

hogy Urunk, Jézus Krisztus Istene, a dicsőség Atyja adja meg nektek a bölcsesség és a kinyilatkoztatás Lelkét, hogy megismerjétek őt. Világosítsa meg lelki szemeteket, hogy tudjátok, milyen reményre hívott meg titeket, milyen gazdag dicsőséges öröksége a szentek számára, és milyen mérhetetlenül nagy az ő hatalma rajtunk, akik hiszünk. Hatalmas erejének hatékonyságát Krisztusban mutatta meg, amikor feltámasztotta halottaiból és jobbjára [Zsolt 110,1] állította a mennyekben, minden fejedelemség és hatalmasság, erő és uralom, és minden név fölé, amelyet nemcsak ezen a világon említenek, hanem a jövendőben is. Mindent a lába alá vetett [Zsolt 8,7], s megtette őt mindenek fölött álló főnek az egyházban, amely az ő teste, és annak a teljessége, aki mindent mindenben betölt.

Lk 24,46-53

Azt mondta nekik: ,,Úgy van megírva, hogy a Krisztusnak szenvednie kell, és harmadnapon feltámadni halottaiból. A nevében megtérést kell hirdetni a bűnök bocsánatára Jeruzsálemtől kezdve minden népnek. Ti tanúi vagytok ezeknek. Én majd elküldöm nektek Atyám ígéretét. Ti csak maradjatok a városban, amíg el nem tölt az erő benneteket a magasságból.’ Ezután kivezette őket Betánia közelébe, felemelte a kezét, és megáldotta őket. Áldás közben eltávozott tőlük, és fölvitetett a mennybe. Leborulva imádták, azután nagy örömmel visszatértek Jeruzsálembe. Szüntelen ott voltak a templomban, és áldották Istent.