Gondolkodtató melankólia

Isten azért adta nekünk az Igéjét, hogy ismerjük meg azt, amink már megvan, — az örök életet — azután járjunk a világosságában.

május 18, 2010 havi archívum

APOSTOLOK CSELEKEDETEI 16. RÉSZ

[Csel. 16.1] Eljutottak Derbébe és Lisztrába is. Volt ott egy Timóteus nevű tanítvány, hívő zsidó asszonynak, de hellén apának fia,
[Csel. 16.2] ki mellett jó bizonyságot tettek a Lisztrában és Ikóniumban élő testvérek.
[Csel. 16.3] Pál azt akarta, hogy Timóteus vele utazzék el, fogta hát és körülmetélte őt a zsidók miatt, kik azokon a helyeken laktak. Mindnyájan tudták ugyanis, hogy hellén volt az apja.
[Csel. 16.4] Amikor átutaztak a városokon, átadták nekik, hogy megőrizzék azokat a rendelkezéseket, melyeket a Jeruzsálembeli apostolok és vének határozatként kimondottak.
[Csel. 16.5] Az eklézsiák eközben napról-napra szilárdultak a hitben és gyarapodtak számban.
[Csel. 16.6] Azután Frígiát és a Galata vidékét járták be, minthogy a Szent Szellem eltiltotta őket attól, hogy Ázsiában szólják az igét.
[Csel. 16.7] Elmentek Mizia mellett, és megkísérelték, hogy Bitiniába utazzanak, de Jézusnak szelleme nem engedte őket.
[Csel. 16.8] Így Mizia mellett elmenvén, Troászba szálltak alá.
[Csel. 16.9] Itt Pál az éjszakában látomást látott: egy macedón férfi állott előtte és kérlelte őt: “Jöjj át Macedóniába és segíts rajtunk.”
[Csel. 16.10] Mihelyt a látomást látta, tüstént azon voltunk, hogy Macedóniába induljunk, mert úgy következtettünk, hogy az Isten arra hívott minket, hogy a macedónoknak szóljuk az örömüzenetet.
[Csel. 16.11] Troászból hajón egyenesen Szamotrákiába siettünk, a következő napon Neápoliszba,
[Csel. 16.12] onnan Filippibe, mely a macedóniai táj első városa, római kolónia. Bizonyos időt ebben a városban töltöttünk.
[Csel. 16.13] Szombatnapon kimentünk a városon kívül egy folyó mellé, ahol – úgy gondoltuk – imádkozás lesz. Leültünk és beszélgettünk az összegyűlt asszonyokkal.
[Csel. 16.14] Az egyik asszony, Lídia nevű, ki Tiatírából való bíborárus és istenfélő volt, hallgatott ránk. Ennek Isten megnyitotta szívét, hogy figyeljen arra, amit Pál beszél.
[Csel. 16.15] Mihelyt azután ő és a háza bemerítkezett, kérlelni kezdett minket: “Ha úgy ítéltek, hogy én hű vagyok az Úrhoz, jöjjetek be házamba és maradjatok nálam.” Erőszakkal is kényszerített minket.
[Csel. 16.16] De történt, hogy amikor éppen az imádkozásra mentünk, egy fiatal rabszolgálóval találkoztunk, akiben jós szellem volt, ki jósolgatásával nagy nyereséget szerzett gazdáinak.
[Csel. 16.17] Ez követte Pált és minket, és azt kiáltozta: “Ezek az emberek a legmagasabb Istennek rabszolgái és nektek a menekülés útját hirdetik.”
[Csel. 16.18] Sok napon át tette ezt, végre Pál, mivel ránehezedett a dolog, megfordult és ezt mondta a szellemnek: “A Krisztus Jézus nevével megparancsolom neked, hogy menj ki belőle!” Az abban az órában ki is ment.
[Csel. 16.19] Mikor azonban a lány urai meglátták, hogy remélt nyereségük elveszett, megragadták Pált és Szilást és az elöljárók elé a piacra vonszolták őket.
[Csel. 16.20] Miután katonai parancsnokok elé állították őket, így szóltak: “Ezek az emberek fellázítják városunkat. Zsidó létükre
[Csel. 16.21] olyan erkölcsöket hirdetnek, melyeket nekünk, rómaiaknak sem elfogadnunk, sem megtennünk nem szabad.”
[Csel. 16.22] Ellenük fordult a tömeg is. A parancsnokok erre letépették ruháikat, s megparancsolták, hogy botozzák meg őket.
[Csel. 16.23] Miután sok vesszőcsapást mértek rájuk, börtönbe vetették őket s megparancsolták a foglárnak, hogy biztos őrizet alatt tartsa őket.
[Csel. 16.24] A porkoláb a parancs vétele után a belső tömlöcbe vetette őket és a lábukat biztonság végett kalodába zárta.
[Csel. 16.25] Éjféltájban Pál és Szilás imádkoztak, és énekkel magasztalták Istent, a foglyok pedig hallgatták őket.
[Csel. 16.26] Hirtelen nagy földrengés támadt, úgyhogy a tömlöc alapjai is megrendültek, tüstént kinyíltak az összes ajtók és mindnyájuk bilincsei lehullottak.
[Csel. 16.27] A tömlöctartó, ahogy álmából felriadt s meglátta, hogy a tömlöc ajtajai nyitva vannak, kardot rántott és el akarta magát pusztítani, mert azt hitte, hogy a foglyok elmenekültek.
[Csel. 16.28] Pál azonban hangosan rákiáltott: “Ne tégy magadban semmi kárt, mert mindnyájan itt vagyunk.”
[Csel. 16.29] Az erre világosságot kért és beugrott. Reszketve borult Pál és Szilás elé,
[Csel. 16.30] majd kivezette őket és így szólott: “Uraim, mit kell tennem, hogy megmeneküljek?”
[Csel. 16.31] “Higgy az Úrban, Jézusban – felelték azok – s megmenekülsz te is, a házad is.”
[Csel. 16.32] Azután az Isten igéjét szólták mindazoknak, akik a házában voltak.
[Csel. 16.33] A porkoláb azután az éjszakának még abban az órájában magához fogadta őket, és sebeiket kimosta. Nyomban be is merítkeztek, ő is, az övéi is mindannyian.
[Csel. 16.34] Majd felvezette őket házába, asztalt tett eléjük és egész házával ujjongott, hogy Istenben hívővé lehetett.
[Csel. 16.35] Mikor kinappalodott, a katonai parancsnokok ily üzenettel küldötték oda a poroszlókat: “Bocsásd el azokat az embereket!”
[Csel. 16.36] A tömlöctartó közölte e szavakat Pállal: “A katonai parancsnokok ideüzentek, hogy el kell titeket bocsátani. Most hát induljatok el, utazzatok el békességgel!”
[Csel. 16.37] De Pál így szólott hozzájuk: “Elítéletlenül nyilvánosan megverettek minket, s noha római polgárok vagyunk, tömlöcbe vetettek, most pedig titkon űznek ki bennünket. Ez így nem megy. Jöjjenek el maguk a parancsnokok és vezessenek ki bennünket!”
[Csel. 16.38] A poroszlók hírül vitték a parancsnokoknak e szavakat. Mikor azok meghallották, megijedtek amiatt, hogy rómaiak.
[Csel. 16.39] Elmentek hát és szívükre beszéltek, majd kivezették, és kérlelni kezdték őket, hogy távozzanak el a városból.
[Csel. 16.40] Erre kimentek a tömlöcből és bementek Lídiához. Ahogy meglátták a testvéreket, bátorították őket. Azután eltávoztak a városból.

Reklámok

APOSTOLOK CSELEKEDETEI 15. RÉSZ

[Csel. 15.1] Később Júdeából jöttek le egyesek és így tanították a testvéreket: “Ha a mózesi szokás szerint körül nem metélkedtek, nem menekültök meg.”
[Csel. 15.2] Azonban Pál és Barnabás nem csekély zendülést és vizsgálódást támasztottak ellenükben és elrendelték, hogy Pál és Barnabás és néhányan mások menjenek fel az apostolokhoz és a vénekhez Jeruzsálembe.
[Csel. 15.3] Az eklézsia elkísérte őket egy darabon, azután keresztülutaztak Fönícián és Szamárián. Útközben azzal, hogy végtől végig elbeszélték a nemzetek megtérését, nagy örömöt szereztek az összes testvéreknek.
[Csel. 15.4] Ahogy Jeruzsálembe megérkeztek, az eklézsia, az apostolok és a vének szívesen fogadták őket, ők meg tudomásukra adták, hogy Isten mily nagy dolgokat tett velük.
[Csel. 15.5] A farizeusok felekezetéből azonban előállottak némelyek, akik már hívőkké lettek, és kijelentették, hogy a nemzetbelieket körül kell metélni, és meg kell nekik parancsolni, hogy őrizzék meg Mózes törvényét.
[Csel. 15.6] Összegyűltek hát az apostolok és a vének, hogy e dolog felől meglássák az igazságot.
[Csel. 15.7] Sokat vitatkoztak, majd felállott Péter és így szólt hozzájuk: “Férfiak, testvéreim, tudjátok, hogy a kezdeti napok óta Isten engem kiválasztott arra, hogy a nemzetek az én szájamon át meghallják az örömüzenetet, hogy hihessenek.
[Csel. 15.8] A szíveket ismerő Isten tanúságot is tett mellettük azzal, hogy a Szent Szellemet éppen úgy adta nekik, mint nekünk is,
[Csel. 15.9] miután hittel megtisztította szívüket, nem tett közöttünk és közöttük semmi különbséget.
[Csel. 15.10] Most hát miért kísértitek az Istent azzal, hogy oly igát raktok a tanítványok nyakára, melynek elviselésére sem atyáinknak, sem nekünk nem volt erőnk.
[Csel. 15.11] Csak az Úrnak, Jézusnak kegyelmén át hisszük, hogy azon a módon megmenekülhetünk, melyen azok is.”
[Csel. 15.12] Ekkor elhallgatott az egész sokaság és ráfigyelt Barnabásra és Pálra, akik eléjük tárták, hogy mily nagy jeleket és csodákat tett rajtuk keresztül Isten a nemzetek között.
[Csel. 15.13] Ahogy ők elhallgattak, Jakab szólalt meg.”- Férfiak, testvéreim – mondta -, hallgassatok reám.
[Csel. 15.14] Simon előadta, hogyan irányította Isten tekintetét először arra, hogy a nemzetek közül népet szerezzen nevének.
[Csel. 15.15] Ezzel összhangzásban vannak a próféták beszédei, ahogy meg van írva:
[Csel. 15.16] Ezek után visszatérek majd s felépítem Dávid leomlott sátorát, felépítem, és magasba emelem annak omladékait,
[Csel. 15.17] hogy a többi ember megkeresse az Urat, meg az összes nemzetek, melyek felett az én nevemet segítségül hívják.
[Csel. 15.18] Így szól az Úr, ki ezeket az öröktől fogva ismert dolgokat megcselekszi.
[Csel. 15.19] Ezért úgy ítélem én, hogy nem kell zaklatni azokat, akik a nemzetek közül térnek meg az Istenhez, hanem levelet kell írni nekik,
[Csel. 15.20] hogy tartózkodjanak a bálványoknak, a paráznaságnak, a fulladt állatnak és a vérnek tisztátalanságától.
[Csel. 15.21] Mózesnek tudniillik az ősi nemzedékek óta városonként megvannak a maga hirdetői, amennyiben a zsinagógákban minden szombaton felolvassák.”
[Csel. 15.22] Ekkor az apostolok és a vének az egész eklézsiával együtt úgy vélték jónak, hogy Pállal és Barnabással válogatott férfiakat küldjenek Antióhiába, mégpedig Júdást, akit Barsabásnak hívnak, és Szilást, kik a testvérek között vezető férfiak voltak.
[Csel. 15.23] Ezt az írást küldték velük: “Az apostolok és a vének, testvérek a testvéreknek, kik Antióhiában, Szíriában és Kilikiában a nemzetek közül valók. Örvendjetek!
[Csel. 15.24] Miután meghallottuk, hogy közülünk némelyek beszédükkel nyugtalanná tettek titeket, s megterhelték a lelketeket, holott mi nekik parancsot nem adtunk,
[Csel. 15.25] egy indulattal lévén, úgy láttuk jónak, hogy a mi szeretett Barnabásunkkal és Pálunkkal együtt,
[Csel. 15.26] kik lelküket adták oda a mi Urunknak, a Krisztus Jézusnak nevéért, válogatott férfiakat küldjünk hozzátok.
[Csel. 15.27] Így küldtük el Júdást és Szilást, akik szóval maguk ugyanazt fogják közölni.
[Csel. 15.28] Jónak véltük ugyanis, a Szent Szellem és mi, hogy semmivel többel ne terheljünk meg titeket a szükségesen kívül, azon kívül,
[Csel. 15.29] hogy tartózkodjatok a bálványoktól, vértől, megfulladt állatoktól és paráznaságtól. Ha ezektől magatokat megőrzitek, jól lesz dolgotok. Egészséget kívánunk.”
[Csel. 15.30] Ezután elbocsátották őket, ők meg lementek Antióhiába, ott összegyűjtötték a sokaságot és átadták a levelet.
[Csel. 15.31] Amikor az összegyűltek, azt elolvasták, megörültek a bátorításnak.
[Csel. 15.32] Júdás és Szilás is, kik maguk is próféták voltak, sok szóval buzdították a testvéreket és megszilárdították őket.
[Csel. 15.33] Miután egy időt ott töltöttek, a testvérektől békességgel elváltak, hogy visszatérjenek azokhoz, akik őket elküldötték.
[Csel. 15.34] De Szilás jónak látta, hogy megvárja őket.
[Csel. 15.35] Pál és Barnabás azonban Antióhiában időztek még, és sok más társukkal együtt tanították az Úrnak igéjét és hirdették örömüzenetét.
[Csel. 15.36] Bizonyos napok eltelte után Pál így szólt Barnabáshoz: “Térjünk most vissza és látogassuk meg a testvéreket minden városban, amelyekben az Úr szavát hirdettük, lássuk, hogyan vannak.”
[Csel. 15.37] Barnabásnak az volt a szándéka, hogy magukkal vigyék Jánost is, kinek Márk volt a mellékneve.
[Csel. 15.38] Pál azonban nem tartotta méltányosnak, hogy azt, aki Pamfiliától fogva elhagyta őket és nem ment velük együtt a munkára, magukkal vigyék.
[Csel. 15.39] Ámde emiatt akkora ingerültség támadt, hogy elváltak egymástól, és Barnabás, Márkot magához vévén, Ciprusba hajózott.
[Csel. 15.40] Pál ellenben Szilást választotta maga mellé. Miután a testvérek az Úr kegyelmére bízták őt, elutazott.
[Csel. 15.41] Bejárta azután Szíriát és Ciliciát, miközben az eklézsiát szilárdítgatta.

APOSTOLOK CSELEKEDETEI 14. RÉSZ

[Csel. 14.1] Ikóniumban ugyanúgy történt a dolog: bementek a zsidók zsinagógájába és ott beszédet mondottak, úgyhogy itt is a zsidóknak és helléneknek nagy sokasága hitt.
[Csel. 14.2] De az engedetlen zsidók felindították és elkeserítették a nemzetbeliek lelkét a testvérek ellen.
[Csel. 14.3] Mégis elég sokáig időztek ott és bátran szóltak az Úrról, az Úr meg tanúságot tett kegyelmének igéje mellett és megadta, hogy kezükön át jelek és csodák történjenek.
[Csel. 14.4] A városbeli sokaság kétfelé szakadt, egyesek a zsidókkal voltak, mások az apostolokkal.
[Csel. 14.5] Történt azonban, hogy a nemzetek és zsidók elöljáróikkal együtt rohamot intéztek, hogy bántalmazzák és megkövezzék őket.
[Csel. 14.6] Mikor erről tudomást szereztek, elmenekültek Likaónia városaiba, Lisztrába, Derbébe és a környező vidékre
[Csel. 14.7] és ott hirdették az örömüzenetet.
[Csel. 14.8] Lisztrában ült egy férfi, ki nem tudott a lábára állni, ki anyjának méhétől fogva sánta volt és még sohasem járt.
[Csel. 14.9] Ez figyelt Pálra, amíg az beszélt. Pál rászögezte szemét, és amikor látta, hogy hite van arra, hogy megmeneküljön,
[Csel. 14.10] erős hangon szólt: “Kelj fel és egyenesedjél fel a lábadon!” Az felszökött és járt.
[Csel. 14.11] Mikor a tömeg látta, amit Pál tett, likaóniai nyelven hangosan így szóltak: “Az istenek emberi alakban leszálltak hozzánk.”
[Csel. 14.12] Barnabást azután elnevezték Zeusznak, Pált meg Hermésznek, miután ő vitte a szót.
[Csel. 14.13] A város előtt levő Zeusz templomnak a papja erre felkoszorúzott bikákat vitt a kapukhoz és a tömeggel együtt áldozni akart.
[Csel. 14.14] Ahogy ezt Barnabás és Pál apostol meghallották, megszaggatták köpenyüket, a tömeg közé rohantak s hangosan kiáltozták:
[Csel. 14.15] “Férfiak, miért teszitek ezeket? Mi is csak emberek vagyunk, akiket hozzátok hasonló szenvedélyek töltenek meg, Mi azt az örömhírt hirdetjük nektek, hogy ezektől a hiábavalóságoktól forduljatok az élő Istenhez, aki a mennyet, a földet, a tengert és mindazt alkotta, ami bennük van.
[Csel. 14.16] Azt az Istent, aki a tovatűnő nemzedékekben a nemzeteket hagyta mind a maguk útján menni,
[Csel. 14.17] ki mégis nem hagyta magát tanúság nélkül, amennyiben jót tett veletek, azzal, hogy a mennyből esőzéseket és gyümölcstermő időszakokat adott és szíveteket táplálékkal és jókedvvel megtöltötte.”
[Csel. 14.18] Ilyesmit beszéltek, de alig-alig tudták lecsillapítani a tömeget, hogy ne áldozzék nekik.
[Csel. 14.19] Közben Antióhiából és Ikóniumból zsidók érkeztek oda, s azok rábeszélésére a sokaság megkövezte Pált, azután kivonszolta a városból, azt gondolva, hogy halott.
[Csel. 14.20] Mikor azonban a tanítványok gyűrűje körülvette, felkelt és bement a városba. Másnap Barnabással együtt Derbébe távozott.
[Csel. 14.21] Annak a városnak is hirdették az örömüzenetet, miután tekintélyes számú embert tanítvánnyá tettek, visszatértek Lisztrába, onnan Ikóniumba, majd Antióhiába.
[Csel. 14.22] Közben támogatták a tanítványok lelkét, bátorították őket, hogy tartsanak ki a hitben, s hangoztatták, hogy sok nyomorúságon át kell bemennünk az Isten királyságába.
[Csel. 14.23] Kézfelemeléssel eklézsiánként véneket választattak nekik, majd böjtölés és imádkozás után rábízták őket az Úrra, akibe hitüket vetették.
[Csel. 14.24] Piszidiát bejárván elérkeztek Pamfiliába
[Csel. 14.25] s azután, hogy Pergében az igét szólták, lementek Attáliába.
[Csel. 14.26] Innen azután elhajóztak Antióhiába, ahonnan az Isten kegyelmének adták át őket arra a munkára, amelyet már el is végeztek.
[Csel. 14.27] Miután megérkeztek és összegyűjtötték az eklézsiát, tudósították őket mindarról, amit az Isten tett velük, arról is, hogy hogyan nyitotta meg a nemzetek előtt a hitnek ajtaját.
[Csel. 14.28] Meglehetősen sok időt töltöttek el a tanítványok társaságában.

APOSTOLOK CSELEKEDETEI 13. RÉSZ

[Csel. 13.1] Antióhiában az ott levő eklézsiában próféták és tanítók működtek: Barnabás, Simeon, akit Nigernek neveztek, cirénei Luciusz, Manaén, Heródes negyedes fejedelem tejtestvére és Saul.
[Csel. 13.2] Mialatt az Úrnak szolgálatát teljesítették és böjtöltek, megszólalt a Szent Szellem: “Válasszátok most nekem külön Barnabást és Sault arra a munkára, amelyre elhívtam őket.”
[Csel. 13.3] Akkor böjtölés és imádkozás után rájuk tették kezüket, és útnak bocsátották őket.
[Csel. 13.4] Azután, hogy a Szent Szellem útnak indította őket, lementek Szeleukiába, onnan elhajóztak Ciprusba.
[Csel. 13.5] Szalamiszbe érkeztek, és ott Isten igéjét hirdették a zsidók zsinagógáiban. János is velük volt szolgaként.
[Csel. 13.6] Mikor az egész sziget bejárása után Páfuszba érkeztek, egy emberre bukkantak ott, aki mágus, hamis próféta volt s neve Bárjézu volt.
[Csel. 13.7] Ez a férfi egy mély belátású férfiúnak Szergiusz Paulusz helytartónak udvarában tartózkodott, ki Barnabást és Sault magához hívatta és azon volt, hogy Isten igéjét hallgathassa.
[Csel. 13.8] Elimász, a mágus azonban ellenállt nekik – így értelmezik tudniillik a nevét -, és igyekezett a helytartót a hittől elfordítani.
[Csel. 13.9] Saul erre, aki Pál is, Szent Szellemmel megtelve, rászögezte szemét
[Csel. 13.10] és így szólt: “Óh, te mindenfajta ármánnyal és minden könnyelműséggel megtöltött ember, a vádlónak fia, mindenféle igazságosságnak ellensége, nem hagyod abba, hogy az Úr egyenes útjait elforgasd?
[Csel. 13.11] Lásd, most rád súlyosodik az Úr keze: Vak leszel, és egy ideig nem látod a napot.” Azonnal köd és sötétség borult reá és keringve vezetőket keresett.
[Csel. 13.12] Ekkor a helytartó, mert látta, hogy mi történt, hitt, megdöbbentette őt az Úrnak tanítása.
[Csel. 13.13] Miután Páfuszban tengerre szálltak, Pál és társai a pamfiliai Pergébe mentek, ott azonban János megvált tőlük és visszatért Jeruzsálembe.
[Csel. 13.14] Ők maguk meg Pergéből átutazóban megérkeztek a piszidiai Antióhiába. Szombat-napon bementek a zsinagógába és leültek.
[Csel. 13.15] A törvény és a próféták felolvasása után a zsinagógafők hozzájuk küldöttek ezzel a kéréssel: “Férfiak, testvéreink, ha van bátorító szavatok a néphez, mondjátok el.”
[Csel. 13.16] Pál erre felállott, kezével csendre intette őket és így szólt: “Izráeli férfiak és ti istenfélők, halljátok meg!
[Csel. 13.17] Ennek a népnek, Izráelnek Istene kiválasztotta atyáinkat, és amikor Egyiptomban zsellérek voltak, felmagasztalta őket: felemelt karral hozta ki őket onnan,
[Csel. 13.18] majd negyven éven át viselte szokásaikat a pusztában,
[Csel. 13.19] Kánaán földjén hét nemzetet irtott ki s azok földét örökös birtokul adta nekik,
[Csel. 13.20] mintegy négyszázötven esztendőre. Ezek után Sámuel prófétáig bírákat adott nekik.
[Csel. 13.21] Azután királyt kértek maguknak és Isten Sault, a Kisz fiát, egy Benjámin törzséből való férfiút adta nekik negyven évre.
[Csel. 13.22] De azután leváltotta őt, s Dávidot támasztotta nekik királyul, ki mellett ezt a tanúságot tette: Megtaláltam Dávidot, a Jessze fiát, szívem szerint való férfiút, aki minden akaratomat meg fogja tenni.
[Csel. 13.23] Ígéret szerint ennek a magvából hozta elő Isten Izráelnek Megmentőül Jézust,
[Csel. 13.24] kinek fellépése előtt János előre hirdette Izráel egész népének az új felismerésre térést jelképező bemerítkezést.
[Csel. 13.25] János, amikor pályafutásának végére jutott, így szólt: Aminek ti engem sejtetek, az én nem vagyok. Az majd utánam jön el, s én még arra sem vagyok méltó, hogy lábán a saruját megoldjam.
[Csel. 13.26] Férfiak, testvéreim, ti Ábrahámtól származó fiak és ti, kik félitek az Istent, nekünk küldték el a mostani megmenekülésnek igéjét.
[Csel. 13.27] Hiszen Jeruzsálem lakói s azok elöljárói, mikor őt fel nem ismerték és elítélték, csak a prófétáknak minden szombaton felolvasott szavait töltötték be.
[Csel. 13.28] Bár semmi halálra méltó okot nem találtak ellene, mégis arra kérték Pilátust, hogy ölesse meg őt.
[Csel. 13.29] Mikor meg véghez vitték mindazt, amit felőle megírtak, levették őt a fáról, és sírba tették.
[Csel. 13.30] Isten azonban feltámasztotta őt a halottak közül,
[Csel. 13.31] úgyhogy sok napon át látták őt azok, akik vele együtt jöttek fel Galileából Jeruzsálembe, kik most tanúi a nép felé.
[Csel. 13.32] Mi is örömüzenetül hirdetjük nektek az atyáinknak adott ígéretet,
[Csel. 13.33] mert Isten azt teljesítette gyermekeinek azzal, hogy Jézust feltámasztotta, ahogy a második zsoltárban is írva van: Fiam vagy te, én ma szültelek téged.
[Csel. 13.34] Minthogy azonban őt a halottak közül feltámasztotta, úgyhogy többé nem kell neki a rothadásba visszatérnie, így szólott: Nektek fogom adni Dávid jámborságának biztos jutalmát.
[Csel. 13.35] Ezért mondja más helyen is: Nem fogod odaadni szentedet, hogy rothadást lásson.
[Csel. 13.36] Dávid ugyan, miután saját nemzedékében szolgálta az isteni tervet, elaludt és atyái mellé helyezték, úgyhogy rothadást látott,
[Csel. 13.37] de akit Isten feltámasztott, nem látott rothadást.
[Csel. 13.38] Legyen azért tudtotokra, férfiak, testvéreim, hogy rajta keresztül hirdetik nekünk a vétkek bocsánatát.
[Csel. 13.39] Mindazokból a vétkekből, melyekből Mózes törvényének nincs hatalma titeket igazságosakká tenni, ő mindenkit igazságossá tesz, aki hisz.
[Csel. 13.40] Vigyázzatok hát, hogy rátok ne szálljon az, amit a prófétákban megmondottak.
[Csel. 13.41] Lássátok meg, ti megvetők, csodálkozzatok és enyésszetek el, mert én egy munkát viszek véghez napjaitokban, munkát, melyet nem hinnétek el, ha valaki végig elbeszélné nektek.”
[Csel. 13.42] Mikor a zsinagógából kimentek, kérlelték őket, hogy a következő szombaton is beszéljenek nekik ezekről a dolgokról.
[Csel. 13.43] Mikor a zsinagóga szétoszlott, a zsidók és az istenfélő csatlakozók közül sokan követték Pált és Barnabást. Az apostolok elbeszélgettek velük és rábeszélték őket, hogy maradjanak meg az Isten kegyelme mellett.
[Csel. 13.44] A rákövetkező szombaton majdnem az egész város összegyűlt, hogy az Úr szavát hallgassák.
[Csel. 13.45] Mikor a zsidók a tömeget látták, megteltek irigységgel, s káromolva ellentmondtak annak, amit Pál beszélt.
[Csel. 13.46] Pál és Barnabás azonban bátorsággal ezt mondották: “Kényszerűségből először nektek szóltuk az Isten szavát. Miután azonban elvetettétek azt, és nem ítéltétek magatokat az örök életre méltóknak, a nemzetekhez fordulunk.
[Csel. 13.47] Mert ekképp parancsolta nekünk az Úr: Nemzetek világosságául helyeztelek el téged, hogy a föld széléig te légy a menekülés útja.”
[Csel. 13.48] A nemezetek örültek, ahogy ezt hallották, dicsőítették az Úrnak igéjét, és akik csak örök életre voltak rendelve, hittek.
[Csel. 13.49] Az Úr beszédét ezután az egész vidéken széjjelhordták.
[Csel. 13.50] A zsidók ellenben felingerelték az előkelő kegyes asszonyokat s a város főembereit, üldözést keltettek Pál és Barnabás ellen és kiűzték őket határaikból.
[Csel. 13.51] Ők erre rájuk rázták lábuk porát és Ikóniumba mentek.
[Csel. 13.52] A tanítványok azonban telve voltak örömmel és Szent Szellemmel.

2010. május 18. Húsvét, 7. hét, kedd (Szent I. János pápa) A nap liturgikus színe: fehér

Jézusnak el kell távoznia ebből a világból, de nem hagy magára minket. Ha közvetlenül nem is tapasztaljuk meg Őt, ha nem is láthatjuk Őt színről színre, ahogyan majd egyszer fogjuk, mégis titokzatos módon megjelenik az Oltáriszentségben. Nem csupán jelképes jelenlét ez, hanem egészen valóságos, hogy bennünk éljen, és belőle táplálkozzunk. Maradjunk egyek Krisztussal a hit és a szentségek által!

SZENT I. JÁNOS pápa Tusciában (Toszkána) született. 523. augusztus 12-én lett pápa
A római birodalom szétesése után a birodalom két felén két uralkodó kormányzott. A két egyház is ellentétben állt egymással. Nyugaton az arianizmus terjeszkedett, keleten a katolikusokat támogatták. A nyugaton uralkodó ariánus Teodorik keleti gót király kérésére János pápa Konstantinápolyba utazott I. Jusztinusz (Jusztinián) császárhoz közvetítés céljából. Konstantinápolyban a nép is és a császár is tisztelettel és nagyon ünnepélyesen fogadták Jánost.
A pápa mindenben megegyezett a császárral, az ariánusok elleni rendeleteket is visszavonták, így utazott vissza Rómába. Ám a jószolgálati próbálkozást az elégedetlen és gyanakvó király börtönbüntetéssel viszonozta. A nyirkos és sötét börtönben a pápát éheztették. Néhány nap múlva, 526. május 18-án a pápa a börtönben meghalt.
Az egyház vértanúnak tekinti a pápát. A 12. században felvették a római naptárba. Halála napjára 1969-ben került az ünnepe.
Példája:
Hűségesen hajts végre minden megbízatást!

Ebben az időszakban állította össze Dionysiusz Exiguusz szerzetes a húsvét számítási könyvét. Megállapította Jézus születési évét, ami az új, Krisztus születésétől számított keresztény időszámításnak az alapja. A számításban néhány évet tévedett ugyan, a kutatás mai állása szerint, de teljesen pontos számítás ma sincs, megbízható történelmi adatok hiánya miatt.

ApCsel 20,17-27

Milétoszból beüzent tehát Efezusba, és hivatta az egyház presbitereit. Amikor azok odaértek és együtt voltak, így szólt hozzájuk: ,,Tudjátok, hogy Ázsiába jövetelem első napjától fogva hogyan voltam veletek az egész idő alatt. Szolgáltam az Úrnak teljes alázatossággal, könnyhullatás és megpróbáltatások között, amelyek a zsidók cselszövései miatt értek. Semmi hasznosat el nem hagytam, mindent hirdettem nektek, tanítottalak titeket nyilvánosan és házanként. Tanúságot tettem mind a zsidók, mind a pogányok előtt az Istenhez való megtérésről és a Jézus Krisztusba, a mi Urunkba vetett hitről. És most íme, lélekben megkötözve elmegyek Jeruzsálembe, és nem tudom, mi minden vár ott rám. Csak azt tudom, amit a Szentlélek minden városban értésemre ad, hogy bilincsek és szorongatások várnak rám Jeruzsálemben. De nem félek ezektől. Az életemet sem tartom értékesebbnek, mint magamat, csak elvégezhessem pályafutásomat, az ige szolgálatát, amelyet az Úr Jézustól kaptam, hogy tanúságot tegyek Isten kegyelmének evangéliumáról. Azt is tudom már, hogy közületek, akik között jártam, s akiknek hirdettem Isten országát, többé senki sem fogja látni arcomat. Azért szentül állítom ma nektek, hogy nem szárad rajtam senkinek a vére sem. Mert nem vonakodtam attól, hogy hirdessem nektek Isten maradéktalan akaratát.
Jn 17,1-11a

Amikor Jézus mindezt elmondta, szemét az égre emelve így szólt: ,,Atyám, eljött az óra: dicsőítsd meg Fiadat, hogy a Fiú is megdicsőítsen téged, ahogy hatalommal ruháztad fel őt minden test fölött, hogy mindenkinek, akit neki adtál, örök életet adjon. Az örök élet pedig az, hogy megismerjenek téged, az egyedül igaz Istent, és akit küldtél, Jézus Krisztust. Én megdicsőítettelek téged a földön: befejeztem a művet, amelyet rám bíztál, hogy elvégezzem. Most te dicsőíts meg engem, Atyám, önmagadnál, azzal a dicsőséggel, amely az enyém volt nálad, mielőtt a világ lett. Megismertettem nevedet az emberekkel, akiket a világból nekem adtál. Ők a tieid voltak, és nekem adtad őket, s ők megtartották a te szavadat. Most már megtudták, hogy minden, amit nekem adtál, tőled van, mert az igéket, amelyeket nekem adtál, átadtam nekik; ők elfogadták, és valóban felismerték, hogy tőled jöttem, és elhitték, hogy te küldtél engem. Értük könyörgök. Nem a világért könyörgök, hanem azokért, akiket nekem adtál, mert ők a tieid. Mindaz, ami az enyém, a tiéd, és ami a tiéd, az enyém, és én megdicsőültem bennük. Én már nem vagyok a világban, de ők a világban vannak, én pedig tehozzád megyek. Szent Atyám, tartsd meg őket a te nevedben, amelyet nekem adtál, hogy egy legyenek, mint mi.

2010. május 18., kedd Bölcsesség, nem ékesszólás

Nagy különbség van azok között, akik a kegyelem által szólalnak meg és akik pusztán emberi bölcsességükből teszik azt.

Gyakran tapasztalhatjuk, hogy nagy szónokoknak, tanult és nemcsak a beszéd, hanem a megértés területén is kiemelkedően művelt embereknek a templomokban megtartott sok sikeres beszéd ellenére sem sikerül szónoklataikkal a hallgatóságból bárkiben is felindítani a bűnbánatot. Szavaikkal sokszor még a hitben vagy az istenfélelemben való növekedést sem tudják segíteni. Miután az emberek megcsodálják beszédeiket, eltávolodnak, hiszen az csupán kikapcsolódást jelentett fülük számára.

Gyakran látunk ugyanakkor embereket, akik szerényebb képességeikkel, egyszerű és kevésbé magasztos szavakkal, nem aggodalmaskodva azon, hogy mennyire kifinomult a beszédük, sokakat térítettek meg a hitre. Alázatra tanították a gőgösöket, és sok bűnös lélekben ébresztették fel a megtérés iránti vágyat. Ez minden bizonnyal annak a jele, hogy a számukra adatott kegyelem által szólaltak meg.

Órigenész: kommentár a Római levélhez 9,2

2010. május 18. – Kedd

Jézus az utolsó vacsorán tekintetét az égre emelte, és így imádkozott:
“Atyám, eljött az óra. Dicsoítsd meg Fiadat, hogy Fiad is megdicsoítsen
téged! Te hatalmat adtál neki minden ember fölött, hogy mindenkinek, akit
neki adtál, örök életet adjon. Az örök élet pedig az, hogy megismerjenek
téged, az egy igaz Istent, és Jézus Krisztust, akit te küldtél. Én
megdicsoítettelek téged a földön. A feladatot, amelyet rám bíztál,
teljesítettem. Atyám, most te dicsoíts meg engem azzal a dicsoséggel,
amelyben részem volt nálad a világ teremtése elott! Kinyilatkoztattalak
téged az embereknek, akiket e világból nekem adtál. Tieid voltak, és nekem
adtad oket. Tanításodat megtartották. Most már tudják, hogy minden, amit
nekem adtál, toled van. Hiszen én a toled vett igéket mondtam el nekik, ok
pedig elfogadták: megismerték az igazságot, hogy toled jöttem, és hittel
elfogadták, hogy te küldtél engem. Értük könyörgök. Nem a világért
könyörgök, hanem értük, akiket nekem adtál. Tieid ok- hiszen a tied
mindaz, ami az enyém, és minden az enyém, ami a tiéd -, és én
megdicsoültem bennük. Én nem maradok tovább itt e világban, ok azonban a
világban maradnak. Én most hozzád megyek.”
Jn 17,1-11a

Elmélkedés:

Jézusnak utolsó vacsorán mondott fopapi imáját olvassuk a következo három
nap evangéliumában. Az imában, amely a mennyei Atyának szól, Jézus eloször
saját küldetésérol, mint az Atya megdicsoítésérol van beszél, ezután pedig
az apostolokért és a hívokért imádkozik. Ez az imádság elokészíti és
bevezeti azt az áldozatot, amelyet az emberek megváltásáért a mi Urunk
nagypénteken mutatott be a kereszten. Az Atyának szóló imádság ez, ahogyan
a keresztáldozat is az Atyának szól. Jézus úgy tekint a rá váró
szenvedésre és halálra, amely küldetésének része és beteljesedése, mint az
Atya akaratára. Az Atya iránti szeretetérol tanúskodik, hogy engedelmesen
elfogadja a halált, amely egyúttal Isten dicsoségének megnyilvánulása is
lesz. Földi küldetésének teljesítésébol már csak egyetlen dolog hiányzik:
egészen odaadja életét. Az imában Jézus kifejezésre juttatja, hogy készen
áll ennek megtételére.
(c) Horváth István Sándor

Imádság:

Taníts, Uram, elfogadni a békességre vezeto út melletti nehézségeket. Úgy
venni ezt a bunös világot, ahogy Jézus tette, nem ahogy én tenném. Bízni
abban, hogy O mindent jóra fordít, ha elfogadom az O akaratát és valóban
boldog legyek ebben az életben, foleg pedig boldog lehessek majd Vele az
örök életben.