Gondolkodtató melankólia

Isten azért adta nekünk az Igéjét, hogy ismerjük meg azt, amink már megvan, — az örök életet — azután járjunk a világosságában.

szeptember 12, 2010 havi archívum

2010. szeptember 12. C év, évközi idő, 24. vasárnap (Szűz Mária szent neve) A nap liturgikus színe: zöld

Jézus szóba áll a bűnösökkel és együtt étkezik velük – ütköznek meg nép tudorai, a farizeusok és az írástudók ezen. De ha ezt nem tenné meg Jézus küldetését hazudtolná meg. Mert ő azért jött, hogy felemelje az elesetteket. Ahogy ő mondta: “Nem az egészségeseknek kell az orvos, hanem a betegeknek. Nem az igazakat jöttem hívni, hanem a bűnösöket.” Jézus azt a felszabadító igazságot hirdeti és éli meg, hogy Isten a megtérő bűnösöknek megbocsát. Úgy, ahogyan azt annak előtte egy zsidó ember el sem tudta képzelni; úgy ahogy mi emberek egymásnak nem tudunk megbocsátani: maradéktalanul, mindenféle jóvátételek, elvárások és keserű szájíz nélkül.

De Isten nem csak megbocsát, hanem hazavár bennünket a bűn útjáról, mint a tékozló fiút atyja, aki minden nap kémleli a látóhatárt: jön-e már haza fia? Isten felkutat minket, bűnösöket, mint a pásztor az elveszet juhát; mint az asszony az elveszett drachmáját. És örül, ha megtalálja, örül az Isten ha megtalál, felhőtlen örömmel. S ezt az örömét másokkal, az igazakkal, az el nem veszettekkel, az angyalokkal is meg akarja osztani.

Isten öröméről szól az evangélium. Arról az öröméről, melyhez kell a mi közreműködésünk. Kell a mi szabad akaratból hozott döntésünk mellette. Ez egy folyamat, amely nem oldható meg, nem játszható el egy két perces gyónásban.

Talán nem illik beszélni róla, vagy inkább szokatlan erről beszélni, de azt hiszem ide kínálkozik. A papok nagyon ritkán beszélnek a gyóntatási tapasztalataikról, pláne a hívek előtt nem. Talán azért nem, mert azt gondolják sokan, hogy ez is a gyónási titok hétpecsétes világába tartozik. A gyónási titok a gyónó személy szerint megnevezését, vagy konkrét utalását tiltja meg, s nem vonatkozik a nagy általánosságban megfogalmazott dolgokra. És úgy gondolom jó, ha tudjátok, hogy a gyóntatószék rácsának másik oldalán lévő miként érez kegyelemközvetítés közben, mert ez nem közömbös a gyónás egészére nézve.

A közelmúltban a “Távlatok” című folyóirat egy hozzászólási rovatot közölt a gyónással kapcsolatban. Ebben papok és hívek egyaránt nyilatkoztak. Összevetve több negatív vélemény hangzott el a jelen helyzetről, mint pozitív. Mint például annak az ötvenkét éve pap véleménye, miszerint egyre kevésbé tud örülni annak, ha a gyóntatószék előtt hosszú embersorok állnak. Nem azért mert fáradt, hanem mert attól fél, hogy ezek az emberek valójában nem is gyónni akarnak, hanem vagy eleget akarnak tenni egy szokásnak, parancsnak (temetési mise, búcsú, elsőpéntek, karácsonyi, húsvéti gyónás), vagy meg akarják nyugtatni anyjukat, feleségüket, hogy hagyjanak fel a folytonos unszolással, hogy mikor mennek már el gyónni. Ez pap azt tapasztalta, melyet jómagam is alátámasztok, hogy a gyónásokon résztvevő emberek nagy része nem készül fel a gyónásra! Hogyan lehet gyümölcsöző az ilyen gyónás? Egyáltalán gyónás-e az olyan gyónás, amely bűnbánat nélkül megszokásból, vagy parancsra történik és nem őszinte személyes elhatározásból?

Mi kell egy jó gyónáshoz, hogy Istennek azt az örömet okozzuk, amelyről a mai evangélium beszél, és hogy nekünk is azt jelentse, amire Krisztus Urunk rendelte. Kell hozzá a bűnbánatnak az a türelmes, el nem sietett folyamata, amely áll a mi bűnösségünk beismeréséből, a bánatból, az irgalmas Istennel való találkozásból és a megtérésből.

Bűnösségünk beismerése.

Jelen világunk tagadja a bűnt. A bűnről úgy beszél, mint az önmegvalósítás során fellépő hibákról. Ez a Sátán legmodernebb csele: elhiteti velünk az, hogy tulajdonképpen nincs is bűn. Szépítés nélkül be kell ismernünk bűneinket, mert a bűn igenis létező hétköznapi valóság. Ez a mozzanat úgy jelenik meg a tékozló fiú történetében, hogy a fiú magába száll és azt mondja: “Atyám házában hány napszámos bővelkedik kenyérben, én meg itt éhen halok.” – vagyis felismeri bűnét. A bűn pedig nem az hogy valami bűnös tettet tetszek, hanem a bűn az, hogy elfordulok Isten éltető szeretetétől. És ennek a bűnös, Istentől elfordul állapotnak a vadhajtásai a bűnök. A bűn olyan, mint az a burgonya, amelyet az éltető napfénytől, talajtól, víztől elzárva egy sötét száraz pincébe tesznek. Ott kicsírázik, de éltető elemek hiányában csak saját magát emészti fel és végül elpusztul.

Bűnösségük beismerése tehát annak belátása, hogy elfordultunk Istentől, aki egyedül adhat nekünk igazi, emberhez méltó életet.

A bűnbánat következő lépése a bánat.

A bánat annak felismerése, hogy a bűnnel mérhetetlenül megbántottuk, megsértettük életadó, szerető Istenünket. Nem állhatunk csak úgy oda ezek után Isten elé azt mondva, hogy: ‘Bocs Isten! Felejtsük el ami volt, ezentúl jó fiú leszek! Ahogy a tékozló fiú is tudta, hogy nem mehet csak úgy haza: “azt mondom atyámnak: Atyám vétkeztem az ég ellen és teellened. Arra már nem vagyok méltó, hogy fiadnak nevezz, csak béreseid közé fogadj be.”

Ezután következik a bűnbánat csúcsa: a hazatérés – az irgalmas Istennel való találkozás. Ez történik tulajdonképpen a gyóntatószékben a szertartás keretében. Ekkor Isten válaszol bűnbánatunkra: megbocsát és visszafogad bennünket, mint az atya a tékozló fiúnak, akinek eléje ment, megölelte megcsókolta az a csont és bőr kiéhezett, koszos, disznószagú fiút. Így bocsát meg nekünk Isten. Így vár haza minden nap a bűn útjáról, szalad elénk és megölel megcsókol, bármily büdösek, koszosak, bűnösek vagyunk is.

A gyónást követi a megtérés, amelyben Istenhez fordulásunkat véglegesítjük: elfordulunk a bűntől, a semmitől, hogy az életadó, szerető Isten felé forduljunk. Ez az amit másképp erős elhatározásnak neveznek, amely azt jelenti gyakorlatilag, hogy Isten bocsánata után nem folytathatjuk életünket ott, ahol abbahagytuk, mindent hagyva a régi kerékvágásban. Ha nem akarunk változtatni életünkön ez úgy néz ki, mintha a tékozló fiú az érzelmes hazatérés után megint felmarkolná a pénzt és visszatérne a bűnös városba otthagyva ismét az atyai házat. Érdemes egyszer elgondolkodni azon, hogy Isten micsoda türelemmel van irántunk, amikor úgy gyónunk, hogy nem is akarunk változtatni életünkön.

Akarod, hogy Isten téged is megöleljen, megcsókoljon, mint ahogy a tékozló fiút atyja? Egyedül rajtad áll, hogy hazatérsz-e igaz, bűnbánó szívvel. Ha nem térsz haza Isten fájó szívvel tovább kémleli a látóhatárt, mindhiába. S ha hazatérsz Isten és angyalai jobban örülnek az égben érted, mint kilencvenkilenc igazon.

Ma Szűz Mária neve napja van 1683. szeptember 12-én szabadult fel Bécs városa a török támadás alól, s ennek tiszteletére rendelte el Boldog XI. Ince pápa ezt az ünnepet, bár már korábban is megvolt a nyoma itt-ott. A Szűzanya számunkra valóban a felszabadítást, a megmenekülést jelenti, hiszen őáltala áradhatott az isteni kegyelem Jézusban ránk. Ezért is kell, hogy különös szeretettel és hálával forduljunk feléje. Ez azonban azt is jelenti, hogy hálánk kifejezéseként valami rendkívüli, ugyanakkor mégis természetes ajándékkal kedveskedjünk neki nevének ünnepén. Ez a “természetesen rendkívüli” ajándék pedig nem lehet más, mint az, hogy elhatározzuk, igyekszünk méltók lenni ahhoz a kitüntetéshez, amely azért ér bennünket, mert az ő gyermekének nevezhetjük magunkat. Nem kell tehát valami hatalmas dolgot tennünk az ő köszöntésére, nem kell lehoznunk a csillagokat, ‘pusztán’ keresztény, Krisztust követő módon kell élnünk, mert ezzel szerezhetünk igazi örömet Neki, s üdvösséget magunknak.

Miért szeretjük Máriát?
Elmélkedés P. Szeghy Ernő OCD atyától 1939-ből.

XIV. Lajos, Franciaország királya igen magasztosan fogta fel saját méltóságát, s hogy uralkodói tekintélyén soha a legkisebb csorba se essék, a legbonyolultabb etikettel vette körül saját személyét. A királynak – így gondolkodott – mint népével szemben Isten helyettesének, minden cselekedete jelentos, minden mozdulata fontos, s még mindennapi életének apró mozzanatain is tisztelettel csüng nemzetének szeme. Ezért voltak nála, például még a reggeli fölkelés és az esti lefekvés is fényes szertartások, melyeken ünnepi díszben vett részt az egész udvar.
De ha ennek a fölfogásnak volt értelme egy földi királynál, mit mondjunk Jézus Krisztusról, a királyok királyáról? Mennyivel inkább jelentos Onála minden szó, minden tett, s életének minden mozzanata! O mondta: “Én vagyok az Út, az Igazság és az Élet; aki engem követ, nem jár sötétségben, hanem nála lesz az élet világossága.” Hiszen az életszentség sem egyéb, mint Krisztus Urunknak mindenben való huséges követése. Mivel pedig, bár “külsejében úgy találtatott, mint ember”, vagyis a bunt kivéve minden ízében olyan volt, mint mi: ugyanakkor Isten is volt, s következoleg még csecsemo korában is mintaképül szolgál. Gogicsélését, mosolyát, mozdulatait és elso szavait akkor ugyan még nem az emberi értelem irányította, de megtette ezt helyette istensége. O mindig Mesterünk volt; mikor nem tanított szóval, tanított példájával, viselkedésével, s tette ezt a földi életének elso pillanatától kezdve.
A kisded Jézus tökéletesen úgy viselkedett, mint egészséges emberi csecsemo, azzal a különbséggel, hogy míg ez utóbbiaknál gyakran mutatkoznak a leendo jellemhibák csírái, Onála ilyesminek nyoma sem volt. Kimondhatatlanul kedves csöppségnek kellett lennie. Most már ennek a csöpségnek elso tanítása a Mária-szeretet. Eltekintve attól, hogy kilenc hónap alatt Szuzanya vérébol alakult életképessé, belefeküdt karjaiba, s engedte, hogy azt tegyen Vele, amit akar. Mária pedig bepólyázta Ot, lekötötte kis karjait és lábait, lefektette, vagy vitte, hordozta, merre neki tetszett; a templomba bemutatásra, majd meg Egyiptomba futva Heródes elol. Íme teljesen ráhagyatkozik Máriára. És bölcsen teszi, mert hiszen azokon a kis lábakon még nem tud megállni, még kevésbé futni; azok a kis kezek még szintén tehetetlenek. Legjobb Neki Mária karjaiban, az o fátyla alatt. Annak végtelenül gyengéd anyai szeretete virraszt fölötte és gondoskodik minden szükségletérol. Sohasem volt még trónörökösnek olyan fényes bölcsoje, mint Mária karjai, soha oly gondos, szereto anyja, mint o.
Amíg a gyermekben az értelem nem érvényesül, viselkedését az emberi ösztön irányítja, ez pedig elsosorban szenvedélyes ragaszkodásban nyilvánul meg az iránt, akitol mindennapi táplálékát kapja. A csecsemo Jézus tehát szenvedélyesen szerette édesanyját, s mikor ajkait rátapasztotta annak szuzi keblére, kimondhatatlan élvezettel szívta magába élteto anyatejét, s mikor abból eleget kapott, édesen mosolygott reá. Késobb pedig, mint karon ülo gyermek, már csókjait és öleléseit is viszonozta, s csak az o közelében érezte jól magát. Jézus azonban bizonyára igen korán kezdte használni emberi értelmét, s így édesanyjához való viszonya hamarosan újabb, amennyiben mint jó gyermek, szülojét nemcsak forrón szerette, hanem tisztelte is. Engedelmeskedett neki mindenben és föltétlenül, készségesen és örömmel. Szóval elkezdodött nála a Mária-tisztelet. Csupán egyetlen-egyszer, 12 éves korában érezteti édesanyjával, hogy van egy nálanál is felettesebb hatósága; hogy Mennyei Atyjának még inkább tartozik engedelmességgel. De miután ily módon egy pillanatra kicsillantotta Istenségét; miután megértette vele, hogy lesz majd ido, amikor el kell ot hagynia, miután kissé rávetítette a Kálvária keresztjének árnyékát: “hazatért velük Nazáretbe és engedelmeskedett nekik”. A Mária-tisztelet tehát Onála második helyen áll: az elsoség a Mennyei Atyját illeti, de azért ez a másodrangú érzelem olyan mérhetetlen fontosságú az O szemében, hogy eltekintve attól a háromnapi kivételtol, életének harminc esztendejét ennek szenteli.
Igen, ismételjük, Jézus Krisztus, a világ világossága, az Út, az Igazság, az Élet, harminc esztendon át tanít bennünket Mária-szeretetre és Mária-tiszteletre. Kell-e még ezek után azzal a kérdéssel foglalkoznunk, hogy miért szeretjük Máriát?
Azonban azt is kutathatjuk, vajon a mi Mária-szeretetünk és tiszteletünk pusztán elméleti, valami általános elgondoláson alapul-e? Csupán azért kell-e ot szeretnünk és tisztelnünk, mert a mi drága Üdvözítonket hozta a világra, szoptatta, ápolta és nevelte? Hiszen igaz, ez a végtelenül nagy jótétemény is elegendo volna ahhoz, hogy kimondhatatlanul hálás érzelemmel gondoljunk rá; szeressük, mint legnagyobb jótevonket és hódoljunk neki, mint a világ Ura és Megváltója édesanyjának. Azonban ezen felül még sokkal bensobb, gyöngédebb, sot egyéni kapcsolatok léteznek közötte és közöttünk. Mária mindazt, amit Jézussal tett, megtette és megteszi velünk is: külön-külön mindegyikünkkel. A szó legszorosabb értelmében édesanyánk, ki bennünket természetfölötti életre szül; ezt az életet bennünk édes anyatejével táplálja; bennünk ápolja; ellenséggel szemben védelmezi; ha akarjuk, karjain hordoz végig az életen; a halál után a tisztítuzben viseli gondunkat, s végül onnan besegít a mennyországba, hogy ott, ovele együtt, örökre szerethessük Istent, szerethessük az o Jézusát. Ez a viszonylat ott kezdodött a Kálvárián, mikor a haldokló Üdvözíto ajkairól elhangzottak ezek a szavak” “Asszony, íme a te fiad, íme a te Anyád”. Mintha csak azért használta volna Jézus ezt a látszólag hideg megszólítást: “Asszony!”, hogy eleve elhárítson e szavakról minden pusztán érzelmi magyarázatot. Távol van tolük az érzelgosség, távol van tolük minden édeskés áhítat. Komoly hitigazságot, dogmát fejeznek ki. Hogy nem pusztán az értelemhez szólnak, hanem hogy megrezegtetík a szívnek valamennyi húrját, az magától értetodik. Ez közös sajátságuk minden egyéb dogmával. A katolikus ember nemcsak az eszével hisz, hanem lángoló szívvel, forró szeretettel, értjük a katolikus embert, aki igaz lelki életet él. Máriát az idézett szavak megteszik az összes, Jézus által szerzett, isteni kegyelmek közvetítojévé. Márpedig, amennyire fölötte van a természetfölötti élet a természetesnek, annyival múlja felül Mária anyasága édesanyánkét, és pedig minden tekintetben, tehát abban a szeretetben is, mellyel bennünket Mária, mint újszülötteit, szívéhez ölel.
A zirci apátságnak van két kincset éro gobelinje. A szonyegképek Szent Bernát életének egyes kiválóbb jeleneteit ábrázolják. Többek között ott van egyik látomása, melyben a Szuzanya saját tejét csurgatja a szentnek a szájába. Ez a látomás nemcsak költoi szemléltetése annak a hitigazságnak, hogy Mária a mi lelki életünknek, hogy úgy mondjuk, szoptató dajkája, amennyiben obelole, – illetve Jézusból orajta át – árad belénk mindaz a kegyelem, mely ezt az életet embrió voltából naggyá neveli és folytonosan erosíti. Hát ha valaki nem szereti és nem ismeri Máriát, az nem lehet a kegyelem állapotában? De igen … Mert nincs az az édesanya, aki megvonná szeretetét csecsemojétol, ha az vakon született, vagy esetleg süketnéma is, úgyhogy talán semmi tudomása sincs arról, amit kap édesanyjától, s következoleg hálát se érez vele szemben. Hasonlóképpen lehetséges természetfölötti élet egyik-másik jó emberben, vagy pedig jóhiszemuleg megvonja tole a tiszteletet és szeretetet. Azt azonban nehéz volna elképzelni, hogy lelkiélete olyan magasra tudjon növekedni, mint az olyané, aki ot, mint édesanyát gyöngéden szereti, s magát teljesen az o vezetésére bízza. Sot bátran kimondhatjuk, mert Anyaszentegyházunknak közfelfogása, hogy magasabb lelki élet Mária-tisztelet nélkül kizártnak tekintheto.
Íme, ezért szeretjük Máriát. Mondja valaki, hogy nincs elég okunk rá.

Kiv 32,7-11.13-14

Így szólt ekkor az Úr Mózeshez: ,,Menj le hamar, mert vétkezett néped, amelyet kihoztál Egyiptom földjéről! Hamar letértek arról az útról, amelyet mutattál nekik: öntött borjút készítettek maguknak, imádták azt, áldozatokat mutattak be neki, és azt mondták: ,,Ezek a te isteneid, Izrael, akik kihoztak téged Egyiptom földjéről!”” Aztán így szólt az Úr Mózeshez: ,,Látom már, hogy keménynyakú nép ez! Hagyj engem, hadd izzék fel haragom ellenük, hogy eltöröljem őket, és téged tegyelek nagy nemzetté!” Mózes erre így kezdte kérlelni az Urat, az ő Istenét: ,,Miért gerjedne fel, Uram, haragod néped ellen, amelyet kihoztál Egyiptom földjéről, nagy erővel és hatalmas kézzel? Emlékezzél meg Ábrahámról, Izsákról és Izraelről, a te szolgáidról, akiknek megesküdtél önmagadra: ,,Megsokasítom utódaitokat, mint az ég csillagait, és ezt az egész földet, amelyről szóltam, utódaitoknak adom, s birtokolni fogjátok azt örökké!”” Megengesztelődött erre az Úr, és nem tette meg azt a rosszat, amelyet népe ellen mondott.
1Tim 1,12-17

Hálát adok annak, aki erőt adott nekem, Krisztus Jézusnak, a mi Urunknak, hogy megbízhatónak ítélt, és erre a szolgálatra rendelt engem, aki azelőtt káromló, üldöző és gyalázkodó voltam, de irgalmat találtam, mert hitetlenségemben tudatlanul cselekedtem. Sőt, valósággal elárasztott a mi Urunk kegyelme, a Krisztus Jézusban való hittel és szeretettel együtt. Igaz beszéd ez, s teljes hitelt érdemlő: azért jött el Krisztus Jézus erre a világra, hogy üdvözítse a bűnösöket. Ezek között az első én vagyok. De éppen azért találtam irgalmasságot, hogy Krisztus Jézus rajtam, az elsőn mutassa meg egész hosszantűrését, okulásul azoknak, akik hinni fognak benne az örök életre. Tisztesség és dicsőség érte az örökkévalóság halhatatlan, láthatatlan Királyának, az egy Istennek, mindörökkön örökké! Ámen!
Lk 15,1-32

Vámosok és bűnösök is mentek hozzá, hogy hallgassák. A farizeusok és az írástudók azonban méltatlankodtak: ,,Ez bűnösökkel áll szóba és velük eszik.” Akkor ezt a példabeszédet mondta nekik: ,,Ha közületek valakinek száz juha van, és egyet elveszít közülük, nem hagyja-e ott a kilencvenkilencet a pusztában, és nem megy-e az elveszett után, amíg meg nem találja? Amikor megtalálja, örömében vállára veszi, hazamegy, összehívja barátait és szomszédait, és azt mondja nekik: ,,Örüljetek velem, mert megtaláltam elveszett juhomat!” Mondom nektek: éppen így nagyobb öröm lesz a mennyben is egy megtérő bűnös miatt, mint kilencvenkilenc igaz miatt, akinek nincs szüksége megtérésre. Vagy ha egy asszonynak tíz drachmája van, és elveszít egy drachmát, nem gyújt-e lámpát, nem söpri-e ki a házát, és nem keresi-e gondosan, amíg meg nem találja? Ha pedig megtalálta, összehívja barátnőit és szomszédait, hogy elmondja nekik: ,,Örüljetek velem, mert megtaláltam a drachmát, amelyet elvesztettem!” Mondom nektek: hasonló öröm lesz Isten angyalai közt egy megtérő bűnös miatt.” Azután így szólt: ,,Egy embernek volt két fia. A fiatalabb azt mondta apjának: ,,Apám! Add ki nekem az örökség rám eső részét!” Erre szétosztotta köztük vagyonát. Nem sokkal ezután a fiatalabb fiú összeszedte mindenét, elment egy távoli országba, és ott léha élettel eltékozolta vagyonát. Miután mindent elpazarolt, nagy éhínség támadt azon a vidéken, és nélkülözni kezdett. Erre elment és elszegődött egy ottani gazdához, aki kiküldte a tanyájára, hogy őrizze a disznókat. Szeretett volna jóllakni a disznók eledelével, de abból sem adtak neki. Ekkor magába szállt, és azt mondta: ,,Apámnak hány bérese bővelkedik kenyérben, én meg itt éhen halok. Fölkelek, elmegyek apámhoz, és azt mondom neki: Apám! Vétkeztem az ég ellen és teellened! Már nem vagyok méltó arra, hogy fiadnak nevezz, csak béreseid közé fogadj be engem!” Föl is kerekedett, és elment apjához. Apja már messziről meglátta és megesett rajta a szíve. Eléje sietett, a nyakába borult és megcsókolta. A fiú így szólt hozzá: ,,Apám! Vétkeztem az ég ellen és teellened; már nem vagyok méltó arra, hogy fiadnak nevezz.” Az apa azonban ezt mondta szolgáinak: ,,Hozzátok hamar a legdrágább ruhát és adjátok rá, húzzatok gyűrűt az ujjára és sarut a lábára! Azután hozzátok elő a hízlalt borjút, vágjátok le, együnk és vigadjunk, mert ez a fiam meghalt, és föltámadt, elveszett, és megtaláltatott.” Aztán elkezdtek vigadozni. Az időseb fiú pedig a mezőn volt, és amikor hazatérőben a házhoz közeledett, meghallotta a zeneszót és táncot. Odahívott egyet a szolgák közül, és megkérdezte, hogy mi történt. Az így válaszolt neki: ,,Megjött az öcséd, és apád levágta a hízlalt borjút, mivel egészségben kapta őt vissza.” Erre az megharagudott, és nem akart bemenni. Ezért az apja kijött, és kérlelte. Ő azonban ezt mondta apjának: ,,Lásd, hány esztendeje szolgálok neked, soha meg nem szegtem parancsodat, mégsem adtál nekem soha egy kecskét sem, hogy mulathassak barátaimmal. De amikor megjött ez a te fiad, aki a vagyonodat parázna nőkre költötte, levágattad neki a hízlalt borjút.” Ő azonban azt mondta neki: ,,Fiam! te mindig velem vagy, és mindenem a tiéd. De vigadozni és örvendezni kellett, mert ez az öcséd meghalt, és föltámadt, elveszett, és megtaláltatott.”

2010. szeptember 12. – Évközi 24. vasárnap

Abban az idoben: A vámosok és a bunösök Jézushoz jöttek, hogy hallgassák
ot. A farizeusok és az írástudók zúgolódtak emiatt, és azt mondták: Ez
szóba áll a bunösökkel és együtt étkezik velük.
Jézus erre a következo példabeszédet mondta nekik: Ha közületek valakinek
száz juha van, és egy elvész belolük, nem hagyja-e ott a
kilencvenkilencet, s nem megy-e az elveszett juh után, amíg meg nem
találja? Ha megtalálta, örömében vállára veszi, hazasiet vele, összehívja
barátait és szomszédait, és azt mondja nekik: Örüljetek, mert megtaláltam
elveszett juhomat. Mondom nektek, éppen így nagyobb öröm lesz a mennyben
egy megtéro bunösön, mint kilencvenkilenc igazon, akinek nincs szüksége
megtérésre. Ha pedig egy asszonynak tíz drachmája van, és elveszít egy
drachmát, nem gyújt-e világot, nem sepri-e ki a házát, nem keresi-e
gondosan, amíg meg nem találja? És ha megtalálta, összehívja barátnoit meg
a szomszédasszonyokat, és azt mondja: Örüljetek velem, mert megtaláltam
elveszett drachmámat. Mondom nektek, az Isten angyalai is éppen így
örülnek majd egy megtéro bunösnek.
Lk 15,1-10

Elmélkedés:

Isten keres engem
Sok évvel ezelott, emlékeim szerint még elso lelkipásztori helyemen
történt, hogy a hittanórán éppen az elveszett bárány történetét tanultuk.
S mint máskor is, egy kis játékkal próbáltuk beleélni magunkat nem az
elveszett bárány, hanem a kereso pásztor helyzetébe. Akkoriban volt egy
kulcstartóm, amely egy plüss bárányka volt. Levettem róla a kulcsokat, s
miközben az egyik gyermek kiment az osztályterembol, egy másik elrejtette
a báránykát. Aztán kezdodhetett is az elveszett bárány keresése. Nagy
mulatság volt a hittanosok számára. A csoport egyik legjobb tanulója egy
kislány volt, akit szokásomnak megfeleloen most is csak Eszternek nevezek.
O csak úgy volt hajlandó bárányt keresni, ha én rejtem el azt elozoleg.
Beleegyeztem, de egy kis cselhez folyamodtam. Nem kerestem rejtekhelyet a
báránynak, hanem amikor Eszter visszajött az osztályba, bátorításként
barátságosan megveregettem a vállát, s közben pulóverének kapucnijába
csúsztattam a kis állatkát úgy, hogy ne vegye észre. A többi gyerek a pad
alatt feküdt a nevetéstol, Eszter pedig a háta közepén, a kapucniból
kikandikáló báránnyal megkezdte az elveszett bárány keresését. Sokáig
kereste, mígnem kiesett, s akkor mindjárt észrevette. Eszter nem maradt
adósom. Egy hét múlva, amikor visszaértem az iskolából a plébániára a
hittanóra után, hiába kerestem a kulcsaimat. Kiforgattam az összes
zsebemet, kipakoltam a táskámat, de bizony nem találtam. Akkor vettem
észre a templom mellett elbújó és engem figyelo gyerekeket. Eszter volt és
a testvére. Eszter nevetve lóbálta kezében a szünetben elcsent
kulcscsomót: ?Na, milyen keresni az elveszett bárányt??

Szándékosan nem akartam olyan történetet elmesélni, amikor például egy
kirándulás alkalmával egy gyerek vagy egy zarándoklaton egy felnott ember
veszett el hosszabb-rövidebb idore, mert az ilyen esetek nagyon
megviselnek lelkileg és még visszagondolni is szörnyu rájuk. Ezért csak
egy egyszeru esetet idéztem fel, amelynek segítségével bizonyára
mindannyiunknak eszünkbe jut, amikor valamit elvesztettünk, kitartóan
kerestünk, s aztán boldogan találtunk meg. A mai evangéliumban Jézus két,
a hosszabb változatban három példát mond, amelyek szintén errol szólnak.
Az elsoben egy pásztor keresi elveszett bárányát, a másodikban egy szegény
asszony kutat elveszett pénze után, a harmadik pedig az elveszett fiú
története, akit tékozlóként szoktunk emlegetni. A keresés izgalma és a
megtalálás öröme egyaránt magával ragad minket, s könnyen a szereplok
helyébe képzeljük magunkat. De ne engedjük át magunkat ennek a
gondolatnak, mert a példabeszédek igazi mondanivalóját akkor értjük meg,
ha inkább az elveszett bárány vagy a pénzdarab helyébe képzeljük magunkat.
A tékozló fiú esetében ez bizonyára könnyebb.

A példázatok ugyanis azt szemléltetik, hogy az ember elszakad a
közösségtol, amelyhez tartozik, és bunei eltávolítják Istentol, akit ez a
helyzet arra indít, hogy irgalmasságában elinduljon és megkeresse az
elveszettet. Teszi ezt azért, hogy visszafogadja magához és visszavezesse
a közösségbe az eltévedt, bunös embert.

Mit jelent az elveszettség érzése? Hogyan vehetem észre, hogy elveszett
vagyok? Amikor kételkedni kezdek abban, hogy az Egyház közössége
biztonságot nyújt számomra, amikor a gyanakvás uralkodik el szívemben az
emberek iránti bizalom helyett, amikor elvesztem lelki szabadságomat, vagy
amikor mindenkiben csak ellenséget látok, akkor ez mind annak a jele, hogy
nem élek békességben az emberekkel. Amikor megkérdojelezem, hogy Isten
vagy bárki más szeret, amikor értelmetlennek látom életem és nem látom a
végso célt, vagy amikor minden kilátástalannak tunik számomra, akkor ezek
azt jelzik, hogy eltávolodtam Istentol. Az elveszett bárány, az elveszett
fiú szerepében vagyok. Az ilyen nehéz helyzetekben, a lelki sötétség
pillanataiban mégis megmarad számomra annak vigasztaló tudata, hogy az
irgalomban gazdag Isten nem feledkezik meg rólam, s már elindult felém,
engem keres, s biztosan meg fog találni. A megtalálás ne csak Istennek
jelentsen örömöt, hanem örvendezzek én is, hogy újra visszakerültem a vele
való szeretetközösségbe!
(c) Horváth István Sándor

Imádság:

Uram, Jézus, nyisd meg szívemet az elveszett bárány reményére, hogy minden
eltévedésem és bunöm ellenére te keresel engem, s nem engeded, hogy örökre
elvesszek. Add szívembe a megtalált bárány örömét, aki újra biztonságban
érezhetem magam a te közeledben! Add, hogy oszintén megbánjam buneim és
megtapasztaljam a te végtelen irgalmadat!

12. vasárnap: ÉVKÖZI 24. VASÁRNAP (SZŰZ MÁRIA SZENT NEVE)

Kiv 32,7-11.13-14; Zs 50; 1Tim 1,12-17; Lk 15,1-32
Az Úr szánalomra indult, és nem büntette népét, amint mondta

Kiv 32,7-11.13-14

Így szólt ekkor az Úr Mózeshez: ,,Menj le hamar, mert vétkezett néped, amelyet kihoztál Egyiptom földjéről! Hamar letértek arról az útról, amelyet mutattál nekik: öntött borjút készítettek maguknak, imádták azt, áldozatokat mutattak be neki, és azt mondták: ?,,Ezek a te isteneid, Izrael, akik kihoztak téged Egyiptom földjéről!?”’ Aztán így szólt az Úr Mózeshez: ,,Látom már, hogy keménynyakú nép ez! Hagyj engem, hadd izzék fel haragom ellenük, hogy eltöröljem őket, és téged tegyelek nagy nemzetté!’ Mózes erre így kezdte kérlelni az Urat, az ő Istenét: ,,Miért gerjedne fel, Uram, haragod néped ellen, amelyet kihoztál Egyiptom földjéről, nagy erővel és hatalmas kézzel? Emlékezzél meg Ábrahámról, Izsákról és Izraelről, a te szolgáidról, akiknek megesküdtél önmagadra: ?,,Megsokasítom utódaitokat, mint az ég csillagait, és ezt az egész földet, amelyről szóltam, utódaitoknak adom, s birtokolni fogjátok azt örökké!?”’ Megengesztelődött erre az Úr, és nem tette meg azt a rosszat, amelyet népe ellen mondott.

Zs 50

A karvezetőnek. Dávid zsoltára, amikor Nátán próféta eléje járult, miután ő Batsebával vétkezett. Könyörülj rajtam, Isten, irgalmad szerint, könyörületességed szerint töröld el gonoszságomat! Moss egészen tisztára vétkemtől, bűnömtől tisztíts meg engem! Mert elismerem gonoszságomat, és bűnöm előttem van szüntelen. Ellened vétkeztem, egyedül ellened, s azt cselekedtem, ami előtted gonosz, hogy igaznak bizonyulj beszédedben, és igzságos a te ítéletedben. Íme, gonoszságban fogantattam, és bűnökben fogant engem az én anyám. Íme, te a szív igazságát szereted; bölcsességedet titokban kinyilatkoztattad nekem. Hints meg engem izsóppal és megtisztulok, moss meg engem és a hónál fehérebb leszek! Add, hogy örömet és vidámságot halljak, hadd ujjongjanak csontjaim, amelyeket összetörtél! Fordítsd el bűneimtől arcodat, töröld el minden gonoszságomat! Tiszta szívet teremts bennem, Isten, s az erős lelket újítsd meg bensőmben! Színed elől ne vess el engem, szent lelkedet ne vond meg tőlem! Add vissza nekem üdvösséged örömét, és készséges lélekkel erősíts meg engem! Hadd tanítsam útjaidra a bűnösöket, hogy hozzád térjenek az istentelenek! Szabadíts meg a vértől, Isten, szabadító Istenem, hogy nyelvem ujjongva hirdesse igazságodat! Uram, nyisd meg ajkamat, hadd hirdesse szám dicséretedet! Hiszen nem kedveled a véres áldozatot, ha égő áldozatot hozok, nem tetszik neked. A töredelmes lélek áldozat Istennek, a töredelmes, alázatos szívet, Isten, nem veted meg. Tégy jót, Uram, jóságodban Sionnal, hogy felépüljenek Jeruzsálem falai. Akkor majd kedvedet leled az igaz áldozatban, ajándékokban, egészen elégő áldozatokban; Akkor majd fiatal bikákat tesznek oltárodra.

1Tim 1,12-17

Hálát adok annak, aki erőt adott nekem, Krisztus Jézusnak, a mi Urunknak, hogy megbízhatónak ítélt, és erre a szolgálatra rendelt engem, aki azelőtt káromló, üldöző és gyalázkodó voltam, de irgalmat találtam, mert hitetlenségemben tudatlanul cselekedtem. Sőt, valósággal elárasztott a mi Urunk kegyelme, a Krisztus Jézusban való hittel és szeretettel együtt. Igaz beszéd ez, s teljes hitelt érdemlő: azért jött el Krisztus Jézus erre a világra, hogy üdvözítse a bűnösöket. Ezek között az első én vagyok. De éppen azért találtam irgalmasságot, hogy Krisztus Jézus rajtam, az elsőn mutassa meg egész hosszantűrését, okulásul azoknak, akik hinni fognak benne az örök életre. Tisztesség és dicsőség érte az örökkévalóság halhatatlan, láthatatlan Királyának, az egy Istennek, mindörökkön örökké! Ámen!

Lk 15,1-32

Vámosok és bűnösök is mentek hozzá, hogy hallgassák. A farizeusok és az írástudók azonban méltatlankodtak: ,,Ez bűnösökkel áll szóba és velük eszik.’ Akkor ezt a példabeszédet mondta nekik: ,,Ha közületek valakinek száz juha van, és egyet elveszít közülük, nem hagyja-e ott a kilencvenkilencet a pusztában, és nem megy-e az elveszett után, amíg meg nem találja? Amikor megtalálja, örömében vállára veszi, hazamegy, összehívja barátait és szomszédait, és azt mondja nekik: ?,,Örüljetek velem, mert megtaláltam elveszett juhomat!?” Mondom nektek: éppen így nagyobb öröm lesz a mennyben is egy megtérő bűnös miatt, mint kilencvenkilenc igaz miatt, akinek nincs szüksége megtérésre. Vagy ha egy asszonynak tíz drachmája van, és elveszít egy drachmát, nem gyújt-e lámpát, nem söpri-e ki a házát, és nem keresi-e gondosan, amíg meg nem találja? Ha pedig megtalálta, összehívja barátnőit és szomszédait, hogy elmondja nekik: ?,,Örüljetek velem, mert megtaláltam a drachmát, amelyet elvesztettem!?” Mondom nektek: hasonló öröm lesz Isten angyalai közt egy megtérő bűnös miatt.’ Azután így szólt: ,,Egy embernek volt két fia. A fiatalabb azt mondta apjának: ?,,Apám! Add ki nekem az örökség rám eső részét!?” Erre szétosztotta köztük vagyonát. Nem sokkal ezután a fiatalabb fiú összeszedte mindenét, elment egy távoli országba, és ott léha élettel eltékozolta vagyonát. Miután mindent elpazarolt, nagy éhínség támadt azon a vidéken, és nélkülözni kezdett. Erre elment és elszegődött egy ottani gazdához, aki kiküldte a tanyájára, hogy őrizze a disznókat. Szeretett volna jóllakni a disznók eledelével, de abból sem adtak neki. Ekkor magába szállt, és azt mondta: ?,,Apámnak hány bérese bővelkedik kenyérben, én meg itt éhen halok. Fölkelek, elmegyek apámhoz, és azt mondom neki: Apám! Vétkeztem az ég ellen és teellened! Már nem vagyok méltó arra, hogy fiadnak nevezz, csak béreseid közé fogadj be engem!?” Föl is kerekedett, és elment apjához. Apja már messziről meglátta és megesett rajta a szíve. Eléje sietett, a nyakába borult és megcsókolta. A fiú így szólt hozzá: ?,,Apám! Vétkeztem az ég ellen és teellened; már nem vagyok méltó arra, hogy fiadnak nevezz.?” Az apa azonban ezt mondta szolgáinak: ?,,Hozzátok hamar a legdrágább ruhát és adjátok rá, húzzatok gyűrűt az ujjára és sarut a lábára! Azután hozzátok elő a hízlalt borjút, vágjátok le, együnk és vigadjunk, mert ez a fiam meghalt, és föltámadt, elveszett, és megtaláltatott.?” Aztán elkezdtek vigadozni. Az időseb fiú pedig a mezőn volt, és amikor hazatérőben a házhoz közeledett, meghallotta a zeneszót és táncot. Odahívott egyet a szolgák közül, és megkérdezte, hogy mi történt. Az így válaszolt neki: ?,,Megjött az öcséd, és apád levágta a hízlalt borjút, mivel egészségben kapta őt vissza.?” Erre az megharagudott, és nem akart bemenni. Ezért az apja kijött, és kérlelte. Ő azonban ezt mondta apjának: ?,,Lásd, hány esztendeje szolgálok neked, soha meg nem szegtem parancsodat, mégsem adtál nekem soha egy kecskét sem, hogy mulathassak barátaimmal. De amikor megjött ez a te fiad, aki a vagyonodat parázna nőkre költötte, levágattad neki a hízlalt borjút.?” Ő azonban azt mondta neki: ?,,Fiam! te mindig velem vagy, és mindenem a tiéd. De vigadozni és örvendezni kellett, mert ez az öcséd meghalt, és föltámadt, elveszett, és megtaláltatott.?”’