Gondolkodtató melankólia

Isten azért adta nekünk az Igéjét, hogy ismerjük meg azt, amink már megvan, — az örök életet — azután járjunk a világosságában.

2010. november 2. Halottak napja A nap liturgikus színe: lila

Sajátos jellegű emlékezési nap. Az első nyom, amikor Sevilla-i Izidor püspök (+636) szerzeteseinek előírja, hogy a pünkösd utáni napon a megholtakért misézzenek. Halottak napjának tulajdonképpeni keletkezése, amikor Odilo, Cluny apátja 998-ban, a minden megholtról való ünnepélyes megemlékezést írja elő minden kolostorában november 2-án. A XII. és XIII. században egész Európában elterjedt. Ezért emlékezünk ma a szenvedő Egyház tagjairól, akik már előttünk jártak a hit jelével, hogy mielőbb eljussanak a megdicsőült Egyház üdvözült hívei közé.

Különös nap ez a mai. Ilyenkor hívő és hitetlen megfordul a temetőben. Sokszor fáradságot és áldozatot nem kímélve az ország más részeiből vagy egyenesen határainkon túlról, hogy egy-egy szál virágot, gyertyát helyezzen szeretteinek sírjára. Hogy miért van ez, arra talán a legtöbben azt mondják: mert így szokás. Tény azonban, hogy ezen a napon mindenki találkozik valahogy a halállal. Találkozik a gyermek, akinek legtöbbször csak azt a számara izgalmas és játékos eseményt veszi észre a mai napból, hogy gyertyákat kell gyújtani a síroknál. Találkozik találkozik a fiatal, aki közömbösen és unottan van jelen, de valami fojtogatót ő is érez a levegőben, hiszen illetlen ilyenkor hangoskodni a temetőben. Találkozik az élet delén túl lévő ember, aki ezen a napon elveszett hozzátartozóit idézi fel. S találkozik az idős ember, aki egyre közelebb érzi magához a halál jeges leheletét.
Halál.
Fogyasztói társadalmunk elegáns társaságaiban modortalanságnak számít szóba hozni a szenvedéssel, halállal kapcsolatos dolgokat. Ha mégis a halálról kényszerülünk beszélni, akkor legfeljebb általános alanyban fogalmazva annyit mondunk: az ember meghal. Az ember, de sosem én, s voltaképp a halált olyan dologgá szelídítjük, amely senkihez sem tartozik. Menekülünk az igazság kimondása elől, hogy az ember halálra születik.
Ma – modortalanság ide, vagy oda – érezzétek a halál fagyos leheletét a temetőket járva, mint a fagyos szelet, amellyel szemben akárhogy öltözködünk is, talál egy rést ruházatunkon, ahová metsző jegességgel behatol. A halállal szemben nincs menekülés: mindannyiunkat utolér előbb, vagy utóbb.
A halállal kapcsolatban két út tárul fel. Az egyik az, amelyik sehová sem vezet, csak a megsemmisülés sötét feneketlen szakadékába. Ha éles tekintettel járunk a világban, akkor láthatjuk, hogy a mai modernnek nevezett társadalmak ezen az úton járnak, amelyre méltán használhatjuk a halál kultúrája elnevezést. Hiszen a mindenáron való evilági érvényesülés a halál utáni élet totális tagadásából fakad.
De létezik egy másik út a halállal kapcsolatban. Akik ezen az úton járnak egyfajta módon hitet tesznek amellett, hogy valaminek lenni kell a halál után. Teszik ezt egy ösztönös optimizmustól vezettetve, vagy pedig azért mert az elmúlt ateista propaganda ellenhatásaként ma felerősödtek a különböző okkult tanokat hirdető mozgalmak.
Ennek az útnak egy sokkal világosabb folytatását nyitotta meg a keresztények Istene, mert a kereszténység a halál tapasztalatára egyedülállóan eredeti és meghaladhatatlan választ hozott. Ez a válasz abban áll, hogy fölértékeli az ember életét az őt megillető méltóságra.
Az ember Isten képmására van teremtve, s belé van ezáltal oltva a halhatatlanság csírája. Ezért van folytatás a halál után. Erre a gondolatra azonban minden más vallás valamilyen szinten eljutott, hogy a lélek halhatatlan. Amit a kereszténység ehhez hozzátesz, s ami a kereszténységet egyedivé teszi ezen a területen is, az az, hogy az Isten megtestesült Jézus Krisztusban, magára vette emberi természetünket, s az, hogy halála után feltámadt, elsőként a halottak közül, hogy majd mi is mindannyian – hívők és hitetlenek egyaránt – feltámadjunk. Más dolgok mellett ezek azok a sajátos vonások a kereszténységben, amelyet soha emberi elme ki nem talált volna, ezek azok, melyek közvetlenül Istentől származnak. Ha ő ezt nem adta volna tudtunkra, ma sem tudnánk.
Jézus Krisztus megtestesült, magára vette emberi természetünket. Ezzel Isten isteni szintre értékelte fel az emberi életet.
Jézus Krisztus feltámadt, elsőként a halottak közül, hogy mi utána mindannyian feltámadjunk. Ez a kereszténység lényege, amire azt mondta Szent Pál: “Ha pedig Krisztus nem támadt fel, nincs értelme a mi tanításunknak, s nincs értelme a ti hiteteknek sem.” Ha Krisztus nem támad föl, akkor a kereszténység csak egy a sok kulturális irányzat között, amely ma divatos, holnap pedig idejétmúlttá lesz. Ennek fényében elszomorító, hogy ma milyen kevesen hisznek a feltámadásban még a magukat hívőnek, kereszténynek valló emberek között is. S akkor ezek az emberek szoros értelemben nem is nevezhetők keresztényeknek.
A mai nap kérhetetlenül szembesít a halállal és a feltámadással. A kérdést neked kell eldöntened: te melyik utat választod? Azt, amely a semmibe torkollik. Azt, amelyik homályosan hisz az örökkévalóságban, vagy pedig ennek Istentől megvilágított szakaszát, mely hisz a feltámadásban. A kérdést neked kell megválaszolnod, hogy milyen hittel léped át a temetők kapuját, melyre az van felírva: Feltámadunk!
A halállal és a feltámadással való számvetés, számvetés egész életünkkel is. Mert a befejezés határozza meg mindazt ami előtte van. Döntésed nemcsak elméleti. Nem elég elhinni, hogy van Isten, aki értelmet adhat további életednek, ha rábízod magad, hanem úgy is kell élni.
Végezetül egy mondatot vigyetek haza mintegy összefoglalásaként mindannak, amit mondtam Mózes szájából: “Ma tanúul hívom ellenetek az eget és a földet: életet és halált, áldást és átkot tártam a szemetek elé. Így hát válaszd az életet, hogy te is, utódaid is életben maradjatok!”

Jób 19,1.23-27a

És felelt Jób, és ezt mondta: Bárcsak felírnák szavaimat, vajha könyvbe jegyeznék azokat, vas íróvesszővel ólomtáblára, vagy vésővel sziklába metszenék őket! Mert tudom, hogy Megváltóm él, s a végső napon felkelek a földről; és ismét körülvesz a bőröm, és saját testemben látom meg Istenemet; én magam látom meg őt, és önnön szemem nézi őt, és nem más! E reményem van eltéve keblemben!
Róm 5,5-11

a remény pedig nem engedi, hogy megszégyenüljünk, mert Isten szeretete kiáradt szívünkbe a nekünk adott Szentlélek által. Krisztus ugyanis akkor, amikor még erőtlenek voltunk, a meghatározott időben, meghalt a gonoszokért. Pedig az igaz emberért is aligha hal meg valaki; esetleg a jóért képes valaki meghalni. Isten azonban azzal bizonyítja irántunk való szeretetét, hogy abban az időben, amikor még bűnösök voltunk, Krisztus meghalt értünk. Azért most, miután az ő vére által megigazultunk, még sokkal inkább megment minket a haragtól. Ha mi, amikor még ellenségek voltunk, kiengesztelődhettünk Istennel Fiának halála által, most, mint kiengesztelődöttek, sokkal inkább üdvösséget nyerünk az ő élete által. Sőt még dicsekszünk is Istenben a mi Urunk, Jézus Krisztus által, aki most megszerezte nekünk a kiengesztelődést.
Jn 6,37-40

Mindenki, akit nekem ad az Atya, hozzám jön, és aki hozzám jön, nem utasítom el, mert nem azért szálltam le a mennyből, hogy a magam akaratát tegyem, hanem annak akaratát, aki küldött engem. Annak, aki küldött engem, az az akarata, hogy el ne veszítsek semmit abból, amit nekem adott, hanem föltámasszam azt az utolsó napon. Mert Atyám akarata az, hogy mindenkinek, aki látja a Fiút és hisz benne, örök élete legyen; és én feltámasztom őt az utolsó napon.”

No comments yet»

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt szereti: